Elfogadhatatlannak tartom, felháborít, kétségbe ejt. Mostantól, a jövőben, ezentúl.

Meghalt, megölték, megszűnt, megsemmisült, vége (mármint a demokráciának, a sajtószabadságnak, a szabadságnak úgy egészében, az oktatásügynek, az egészségügynek, a magyarságnak, a jövőnek, mindennek, mindennek). Pedig azt hittük, azt vártuk, húsz évvel ezelőtt pláne. És a Nyugat és Európa és Amerika és az egész világ rajtunk nevet, sír, sopánkodik, mi pedig itthon csak... Mert X vagy Y diktátor, gazember, elmebeteg. \\ Persze a Nyugat, Európa, Amerika és az egész világ is elmehet... Nekünk itt senki, hogy jönnek ehhez, évszázadok óta, de most végre aztán minden véglegesen, győz a jó, a jó, a jó.

(da capo al fine)[1]

Nagyon kérem, ügyeljenek! Az alábbiakban úgy fogok tenni, mintha értenék az oktatásügyhöz. De minden játszi könnyűség csak álca. Kérem, vitatkozzanak velem!

A kormányzat döntése alapján megváltoztak a felsőoktatási keretszámok és megváltozott a tandíj mértéke, fizetésének körülményei. Ezt a példát vezérfonalként használva vizsgáljuk meg a magyar felsőoktatásról és közoktatásról való beszéd ügyét. Alapvetően két, egymásnak ellentmondó hozzáállással találkoztam.

Az egyik azt mondja, hogy a kormányzat tönkreteszi a felsőoktatást, visszafordíthatatlan folyamatokat indítva el az országban. Mindenki külföldre kényszerül, mert a lehetetlen körülmények elüldözik innen az érettségi előtt álló, vagy felvételizni akaró fiatalokat. Ebben az országban már mindent a kétharmad által fékezhetetlen ámokfutásba kezdett jobboldali önkény gyűr maga alá, és az érettségi előtt állók hullanak mint a legyek. Orbán uralma minden határon túlmegy, ebben az országban már nem lehet élni. A jövőt jelentő ártatlan fiatalság, a jövő orvosai, mérnökei (tanárai?) testi-szellemi emigrációba kényszerülnek. Mit kezdjünk, ha nincs jövőnk? (Két dolgot tehetünk: elmegyünk innen, vagy emelt fővel klasszikusokat idézünk, akik veretes mondataikban előkelő erkölcsi fölénnyel semmisítik meg a szabadságot eltipró, akár őket is fizikailag megsemmisítő gonoszt. Vagyis hisztériázunk ― de erről majd később.)

A másik oldal ezzel szemben léhűtő, a társadalom számára haszontalan, csak a becsületes polgárok munkája által eltartott ingyenélők falkájáról beszél, akik éveket töltenek el a felsőoktatás Eldorádójában, ahol harminc éves korukig nem kell dolgozni, csak bulikra, büfére és kocsmára költik el azt az ösztöndíjat, amit őszbe csavarodó fejű tisztes polgárok zsebéből adó formájában vett ki az adócsaló vállalkozók által mozgatott, maffiaszerű szocialista-liberális kormányzat, ráadásul olyan szakokat végeznek el ezek a léhűtők, amely szakok teljesen feleslegesek (minek ennyi diplomás munkanélküli). De ennek egyszer s mindenkorra vége, visszatérünk a becsületes munka, az erkölcs világába, ahol hipokrita értelmiségiek nem fognak mindenkit a szabadság eszméjének kihasználásával magyarellenességre és gyökértelen európaiságra nevelni. Aki nem dolgozik, ne is egyék, egyetemre meg végképp ne járjon! És az sem baj, ha Orbán viszi a zászlónkat, mert ő az elmúlt húsz év legtehetségesebb politikusa.

Megpróbáltam mindkét oldalnak még karakterben is nagyjából ugyanannyi helyet adni. És remélem, nem buktam le, hogy melyik oldallal szemben vagyok pozitívan elfogult. Ha elfogadjuk, hogy a tandíj és keretszámok kérdésében ilyen jellegű véleményeket lehet olvasni újságok különböző műfajú cikkeiben, blogokon, a facebookon vagy  akár komolynak tűnő közéleti személyek tollából, és ugyanilyen véleményeket lehet hallani szolidaritásból vagy csak alanyi jogon okoskodóktól piacon,  kocsmában vagy értelmiségi fórumokon, beszélgetésekben, akkor azt javaslom, fogadjuk el azt is, hogy ezekben a szónoklatokban a mondatok logikai értéke nem veheti fel az igaz ― hamis halmaz egyik elemét sem. Vagyis nem beszélhetünk ezeknek a kijelentéseknek az esetében az igazság vagy részigazság kategóriájáról. A legtöbb ilyen jellegű szövegben felfedezhetők részigazságok, de ezek elvesztik igazságértéküket, mert a közéletről, benne a felsőoktatás ügyéről, speciálisan pedig a tandíjkérdésről szóló szövegek nagy része stilárisan rettenetes. Egy ilyen stilárisan rettenetes szöveg nem lehet igaz, sőt igazságtartalma sem lehet. Ezért persze hamis sem lehet. Nem lehet igaz, nem lehet érvényes, mert az alapállás hibás, és ez hibás, mondhatni fertelmes, hátborzongató és nagyon rút stílust eredményez. Mindez a szövegek felszínén félrevezető, tönkreteheti a mondandó igazságtartalommal bíró részleteit, másrészről viszont a mélyen húzódó és a probléma lényegétől eltérő, önző és beszűkült hozzáállás indikátora.

Hangsúlyozom, hogy egyelőre nem a tartalomról beszélek, pusztán a stílusról.

Mi jellemzi ezt a vészterhesen rossz stílust, amely a felsőoktatásról való beszédet alapvetően meghatározza? Elsősorban az érzelmi húrok pöngetése. Olyan jelentéstartalmú szavaktól hemzsegnek a szövegek, amelyek egyfelől a véglegességet hordozzák magukban, másfelől pedig indulatokat. (Bevezetőm stilizált fordulatai erre utalank.) Mindenki érzelemből beszél a felsőoktatás kérdéséről, olyan nyelvi eszközökkel, amelyek szónoki beszédekbe valók. Ha tudatos a használatuk, akkor az azt jelenti, hogy megfogalmazójuk nem elég okos ahhoz, hogy meg tudja különböztetni egymástól a szónoklatot és a gondolatmenetek közlését, vagy azt, hogy hiú, hiszen ezt a különbségtételt nem érzi fontosnak, pusztán mondanivalójának közlése és a hatás elérése a célja, tehát a saját hangját szeretné hallani, amint ez a hang a legnagyobb igazságokat mondja ki, várva a lájkot vagy ódivatú szóval az elismerést. Ha nem tudatos a használatuk, akkor az azt jelenti, hogy megfogalmazójuk kifejezetten buta vagy hisztérikus, hiszen elvakítja saját érzelmeinek áradása, olyannyira, hogy tollat ragadó kezének vagy mondatot formáló ajkainak képtelen parancsolni.

Azt mondhatnánk, hogy az idáig elmondottak az én személyes problémáim közé tartoznak, kit érdekel a stílus, amikor itt érettségiző emberek sorsáról, gyakorlatilag életekről van szó. Valóban életekről van szó, és pontosan ezért tartom a legfontosabb problémának, hogy nem lehet egymástól stílus tekintetében megkülönböztetni egy vezércikket, egy mérvadó és sokak által látogatott blogot és egy talponállóban elhangzó beszélgetést. Mindegyik mélyén a hang öncélú hallatásának szándéka lappang. (A talponállóban ez nem baj, még akár bájos is lehet.) Ne értsük félre, nem azt mondom, hogy itt kizárólag hideg nyelvezetű elemzésekre van szükség, dobjuk ki az érzelmek által jogosan átitatott buzdító blogokat, cikkeket, beszélgetéseket. Engem csak a mennyiség zavar. Az zavar, hogy tekintélyes közéleti szereplők is úgy beszélnek, úgy írnak, mintha csak totális igékben és elsöprő kijelentésekben tudnának gondolkodni. Csak ilyen cikkeket lehet olvasni, csak ezt lehet hallani az értelmiség szájából is. Csak a sopánkodó demokráciatemetés vagy a pökhendi kuruckodás hömpölyög elő majd’ mindenhonnan. (Látják, ha most önellentmondáson kaptak, akkor sikerült jól elmagyaráznom a mondandómat. Erről van szó!) Ne tévesszük össze a közbeszédet kamaszkorunk világmegváltó tábortűzi éjszakáival! Ha elfogadjuk, hogy itt valóban emberek sorsáról van szó, akkor nem a megszólaló személye, önkifejezése, saját hangjának sztentori dörgése a lényeg, hanem a probléma. Az oktatásügyben ugyanis akkor és csak akkor lesz előrelépés, ha van mögötte egy nagyjából egységes társadalmi megegyezés. Nem tehetjük meg a középiskolás és egyetemista diákokkal, hogy fröcsögve beszélünk róluk, még akkor sem, ha védjük őket. De úgy látom, hogy sajnos nagyon rossz stílusban folyik a beszéd az oktatás ügyéről. És ennek a diákokra nézve sokkal károsabb a hatása, mintha ugyanezek a tartalmú kijelentések egy konszolidált és formáját tekintve illedelmes, önmérsékletre képes, és sokkal inkább gondolatok, mint érzelmek által motivált és keretbe foglalt vitában hangzanának el.

Képzeljük magunkat azoknak a helyébe, akik személyesen érintettek a helyzetben, mondjuk egy olyan diákéba, aki télen tudta meg, hogy amire eddig készült, az már nincs, mert abszolút más a helyzet a felsőoktatásban. És mondjuk négy hónap választja el az érettségitől. Azontúl, hogy emberünket már önmagában a tények alaposan megviselik, tehát komoly érzelmi viharnak van kitéve ― szülei pánikba esnek, tanárai tanácstalanok, nem tudnak segíteni, lehet, hogy külföldre kell mennie évekre, vagy soha nem lesz egyetemista stb. ― még ráadásul azt olvassa, ha szokott olvasni, hogy az oktatásügy halott, vagy azt, hogy nincs kiút, vagy azt, hogy az elmúlt nyolc év meg a korábbi negyven éve fondorkodói tehetnek arról, ami van, a gonoszok még a spájzban vannak. Ha nem olvas, akkor is találkozik a problémával, mert az oktatásügyről szóló szövegek sokkal jobban befolyásolják a hétköznapok véleményformálását (otthon, baráti körben, kocsmában, piacon), mint azt elsőre gondolnánk. Arra a nagyon komoly veszélyre és felelősségteljes tényre(?) szeretném kedves írástudó honfitársaim figyelmét felhívni, hogy a stílus sokkal jobban befolyásolja a közvélekedést, közhangulatot, mint a közvélekedés és a közhangulat a stílust. Vagy ha ez nem így lenne, egy írástudónak akkor is a felelősségteljes fogalmazásra kell irányítani a figyelmét. Hiszen amit mond, azt egy probléma lehetséges megoldásának párbeszédképes vázolásaként  kellene mondja, nem pedig érzelmei fékezhetetlen sártengereként.

Miért csak az írástudókat szekálom? Azért, mert aki személyesen érintett a dologban, természetesen kegyetlen érzelmi gyötrelmeken ment át, ő nem tud másképp beszélni, nem tud másképp véleményt formálni, mint érzelmi alapon, vagy egyéb nem várható el tőle. Aki politikus, annak oldaltól függetlenül részben a retorikai fogások eredményezik a szakmai sikereket, tehát tőle nem várhatunk mást, mint hatásos vagy hatásvadász nyilatkozatokat. De a közvéleményt valamelyest a közírók is befolyásolják, és ha ők hisztérikusan és abszolút kijelentésekben írnak a témáról, akkor az érintett olvasók alá csak adják a lovat, azokat pedig, akik nem érintettek, rendkívül rossz irányba befolyásolják.

Sokkal több olyan cikkre, véleményre lenne szükség, amely nem a pártok retorikáját használja, hanem elég felnőtt ahhoz, hogy saját hangot üssön meg és színtisztán logikai módszerekkel és mértékletes stílusban beszéljen egy olyan problémáról, mint a felsőoktatási keretszámok és tandíj, hiszen ez az egész társadalmat érinti.

Milyen alapállás kellene tehát befolyásolja az írástudókat? Nem könnyű kimondani, de megteszem: etikai alapállás. Nem küldetés, nem az indulat, nem az önzés. Minden kérdésben, így a felsőoktatáséban is az embert kellene szem előtt tartani, azt, aki a rossz döntések vagy egyéb csapdák áldozata. Kritika megfogalmazására az indítson, hogy etikai, emberi alapon állunk (nem az önző rikoltozást tekintjük alapnak), és formáját pedig a logika kell leginkább befolyásolja.

Valószínű, hogy a felsőoktatásról szóló beszédből hiányzik valami. Olyanok vagyunk, mint a Monty Python Gyalog galoppjában szereplő lovagok.

–        Az a tervem, királyom, hogy Lancelot, Galahad és én várunk, míg leszáll az est, aztán kirontunk a nyúlból, és leverjük a franciákat, akik nemcsak meglepettek lesznek, de teljesen fegyvertelenek is.

–        Nem értem, jó lovag.

–        Galahad, Lancelot és én kirontunk a nyúlból, és...,

–        De az bent van, ti meg kint!

–        Csakugyan, sajnálom, erről az apróságról megfeledkeztem.

A hatalmas érzelmek és óriási igazságok, reformötletek vagy azok bírálata mellett ne feledkezzünk meg valamiről: emberekről beszélünk, mondandónk formája legalább akkora befolyásoló erővel hat, mint tartalma. És a formát az ember kell meghatározza.