...avagy a stylus fontosabb vége nem a hegyes – Hegedűs Ágota beszámolója a József Attila Kör szigligeti nyári táboráról.
Indulok. A déli parton, Siófokon, felveszem Ritát és a fiát, Barnabás meglepő módon nem akar jönni, nem értem, Szigliget királyság, vagy legalábbis most még így gondolom. Füldugót akarunk venni, mert tavaly az ablak alatti éjjeli párbeszédbe nem akartunk becsatlakozni, idén is kellene aludni.
A kastély ugyanolyan, a gyöngykavics hangja, az útvesztők, a 29-es szoba, jó lesz, a színek, árnyékok, fények kellenek, ez a nyárvégi utolsó hét magában hordozza a szabadságot és Szigligetet. Az MSZMP által egykor adományozott kastélyban jó lenne, ha az elődeinktől kinn lenne a bejárati ajtó mellett, ki hányszor hol ivott.
Sietünk, négy óra, kezdődik a Schein-féle versszeminárium, nem, nem kezdődik, nincs is itt a Schein, mondják, csak holnap lesz. Nem hisztizek, engedelmesen beülök a Slamináriumra, Závada sincs, Simon Marci van. Beszél hosszú hagyományokról, holt költőkről, megláttam a kongó aranyfolyamát, orális költészetről, aztán ad feladatot, többet is, bajban is vagyok, előkerül egy fekete fétiskacsa, és egy zokni, amiben iphone-t tartanak. Így már könnyebb.
Az esti előadásba belealszom, nem mintha unalmas lenne – a négy előadó észak-kelet, nyugat-dél irányba tart, véleményileg is –, hanem mert az allergiagyógyszer nemcsak az allergiám okozta felfokozott működésemet csökkenti, hanem egyéb érzékeimet is tompítja. Tehát alszom.
Elalszom reggel is, kapkodás, fogkefe-vásár, öltözködés, gyors reggeli, gyors smink, hol kezdődik a szeminárium, a kertben, tessék, tizenkét holdas pagony, indulj neki, és kiabáld hangosan, versesek, versesek, hol és merre? Talán a rózsalugas? Nem, akkor pingpong terem (kert, mi?).
Ma beszélgetünk, nevünkhöz kapcsolódó kiállítási értékről, designszemélyiségről, szerénységről, visszahőkölésről, kételkedésről, az egyén koherenciájáról, vagy épp diszkordánssá válásáról. Beszélünk a pályaívekről, például Petőfi költői programjáról, ami androidos alkalmazásként is működhetett volna, ám nem is végződhetett volna másként, mint egy orosz pika végére tűzve. Valóban, tök ciki lett volna meghalni ágyban, párnák közt.
Beszélgetünk még írásról, versről, mit mondunk arra a frankón buta kérdésre, ha megkérdezik tőlünk: írogatsz még? A kérdés mögött a nyilvánvaló sajnálat lappang, szegény hülye. A kérdés hasonló a „cumizol még?” típusú felkérdezéshez, ahol a kérdés feltevője eleve eldöntötte, hogy kérdez egy kínosat, majd közli, hogy neki is van három regénye, és verset is ír.
Aztán gyors váltás, beugrunk a Slam végére, itt a feladat:
első sor: egy főnév
második sor: két jelző
harmadik sor: ige+ határozó
negyedik sor: hasonlat, ami minttel kezdődik
ötödik sor: óhajtás, ami bárcsakkal kezdődik.
A cigaretta
halálos szőke,
begörbül csavarodva,
mint a kúpvassal görbített szőke haj.
Bárcsak szabályos ’O’ betűket tudnék szívni, fújni.
Születik hét valami ilyesmi, random zsűri jön, sütis tányérral, tényleg az ebédlőből rabolták el, dönt, méghozzá ritmus, poén és hangulat alapján, kongatnak, nyálcsorgás indul, visszanyelem, és megtudom, hogy a Slam Poetry tulajdonképpen ritmus, poén és hangulat alapján működik.
Olvassuk még el Kemény István Rapszövegét, ez a házi, aztán mehetünk ebédelni. Délután csavargunk kicsit, vacsora után a szultán csókját nyaljuk, hogy aztán rosszullétig tele hassal üljünk be „tudatállapot-váltásra”, a vendégek: Bajtai András, Garaczi László és Kubiszyn Viktor. A téma drog, film, irodalom, ami érdekes, a vendégek is érdekesek, a beszélgetés azonban leül, pontosabban nem beszélgetés lesz, hanem élménybeszámoló, pattognak a filmcímek, könyvek, ki mivel találkozott. A moderátor Hercsel Adél arra kíváncsi, el lehet-e érni a módosult tudatállapotot szerek nélkül is, és hogy alkotás közben vajon módosulunk-e.
Hallgassunk öt órán át goát, ne aludjunk pár napot, vagy olvassunk olyan verseket, amik behúznak, aztán majd jön a trip.
Csütörtökön korábban kell kelnem, mert nem készülök el tízre, pedig a versszeminárium elkezdődik, ha ott vagyok, ha nem. Aztán ha elkezdődik, soha nem ér véget. Nem bánom, Schein Gábor tökéletes precizitással nyúl a beadott szövegekhez, sebészi pontossággal tárja fel, szikével rábök, és eltávolítja a felesleges részeket. Irigylésre méltó gyilkos kedvessége, saját bevallása szerint kegyetlen, de legalábbis kegyetlenebb, mint a tízéves lányok.
Szkárosi Endre betölti a könyvtárszobát, mi ülünk, ő áll, szaval – nem csak szaval.
„ülünk az okoli ékségben
aszatolva orális étségben”.
Az Elefánt hangjai az egész kastélyt betöltik, koncert kell, minden évben kell, szerintem több is kellene, én hoznék zenét minden napra, ha nem a teraszra, akkor a terembe, kivinném a faluba, a főtérre, vagy a várba, de legalább a buszmegállóba.
Frissnek kell lenni, nem másnaposnak, kialvatlannak, okosan részt kell venni a szemináriumon, figyelmesen hallgatni, irigykedni Braun Barnára, aki elkéredzkedik másnaposságra hivatkozva, szenvedni kicsit a Sziveri beszélgetésen, értett, vagy félreértett mondatokon, kiakadni, hogy mennyire tisztelnek meg egy új JAK-füzetest. A könyvtárszobát elhagyva meglepődni a falakat matricázó falkiállítást ragasztókon, egyébként az első dolog, ami ma elnyeri a tetszést, súlyos gyorsasággal lelépni.
Ez van mindig, annyira várom, akarok menni, kihasználni az utolsó percig a szünidőt, aztán a szombat délelőtt már nyögvenyelős, kínlódós, menekülnék haza. Azért még maradok, Szigliget felhőkben, hidegben is szép, a várban elvisz a szél. A strand nyitva, de üres, tegnap még fürödni jöttünk le, ma már a keszeges is bezárt. Hazafelé Köveskál, Káptalantóti, isteni végpont, hihetetlenül szép, és jó piacot is találunk, másodérésű erdélyi málnával, medvehagymás pogácsával, és főleg szerelmes, Szeremley rizlinggel. Badacsonyban még megmásszuk a hegyet, de már aludni kellene egyet a domboldalban, nyűgösködök.
A kocsiban elkönnyülök, Darius Rucker énekli a Come Back Songot, jövünk, jövünk jövőre is. Be leszünk durvulva.
A képeket a szerző készítette.
