Tanos Márton beszámolója
„…Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról…” – így szólt az idézet, mely mottóul szolgált a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Esztétika tanszéke által szervezett, 2014. november 19-én megrendezésre került műhelykonferenciának. A rendezvénynek az egyetem budapesti épülete adott otthont. Ahogy az idézet is sugallja, az esemény tematikája nem korlátozódott csupán az irodalom területére, hiszen a vers- és prózaírás mellett az átfogó értelemben vett művészeti kritika kérdéseire is koncentrált. Bazsányi Sándor informális megnyitó beszédéből kiderült, hogy a konferencia eredetileg a Kreatív írás mesterszak népszerűsítő rendezvénye lett volna, azonban a képzés – minisztériumi engedély híján – a 2014/15-ös tanévben egyelőre nem indulhatott el. Ennek ellenére a konferencia nem vesztett célirányosságából: a beszélgetések résztvevői közül többen a már működő kreatív írás BA s a reménybeli MA szak leendő oktatói is egyben.
Az első, délelőtt 10 órakor kezdődő szekció tematikailag a költészet mesterségbeli oldalát járta körbe, a vendégek ennek megfelelően a kortárs költészet prominens képviselői, Marno János, Térey János, Szabó T. Anna, valamint Kemény István voltak, a moderátor szerepét pedig Horkay-Hörcher Ferenc vállalta magára. A beszélgetés eleinte olyan alapvető kérdések körül forgott, mint a szövegek hordozóinak problémája, hiszen a mű létrejöttét döntően befolyásolja az, hogy a szövegalkotás milyen technikával történik. Többek közt megtudhattuk Kemény Istvánról, hogy a hagyományosabb megközelítés híveként verseinek zöme papíron születik, de a többi szerző vallomásából mégis az derült ki, hogy a számítástechnika mára nélkülözhetetlenné vált egy szépíró számára is. A beszélgetők kitértek egyúttal a számítógépes szövegalkotás által felmerülő újszerű filológiai problémákra is.
Később a beszélgetés spontaneitása folytán úgy alakult, hogy a centrumba a szereplíra kérdésköre került, ezen belül a vita Ady és József Attila poétikai különbségeinek ütköztetésében mélyült el. Ennek keretében a meghívottaktól értékes és érdekes véleményeket hallhattunk, sőt tágabb kontextusban közelítőleg megismerhettük személyes preferenciáikat is a nagy elődökkel kapcsolatban. Marno János kifejtette alapvető nézetét, mely szerint az igazán jó költészet mentes az individualitástól; ennek ellenére elmondta azt is, hogy kedvenc költőjét, József Attilát tartja a legszemélyesebb magyar lírikusnak. Az Ady Endre-i és József Attila-i szereptudat különbségeinek tekintetében is lényegre törő meglátások hangzottak el. Az érdekes kitérő azonban meglehetősen hosszúra nyúlt, és így háttérbe szorította a beszélgetés eredetileg tervezett tematikáját, mely a költészet technikai oldaláról szólt volna. Ezen a moderátor igyekezete és finom, udvarias pressziója sem tudott érdemben változtatni. A vita tovább szélesedett a költői vátesz-szerep változásainak irodalomtörténeti elemzésében. Ez a gondolatmenet aztán szerencsés módon valamelyest visszakanyarodott a kortárs költészet körülményeihez. A beszélgetés iránya olyan mellékágaknak köszönhetően vett új irányt, mint például hogy létezik-e kortárs magyar politikai költészet, s hogy a vátesz-szereppel együtt milyen változásokon esett át az utóbbi kétszáz év folyamán. Az érdeklődés végül a költészet mint mesterség egzisztenciális kérdésire fordult; Hörcher Ferenc föltette azt a fiatal költők számára igencsak húsbavágó kérdést, hogy mi a tétje az irodalomnak, az írásnak ma Magyarországon. Térey erre a kérdésre kíméletlenül őszinte és lesújtó választ adott, amikor a költészetet „egzisztenciális viccként” jellemezte, hiszen mint hangsúlyozta, költő ma már nem sámán vagy vátesz, így valamilyen polgári foglalkozás nélkül nem lehet fennmaradni ezen a pályán.
A beszélgetés lezárásaként a meghívott szerzők olyan (saját életművükből választott) verseket olvastak föl a közönségnek, melyekről úgy gondolták, személyes szempontjukból képesek ars poeticaként működni. József Attila „szelleme” azonban még ekkor is ott lebegett a szövegek hátterében, vagy a stiláris/intertextuális kapcsolatok, vagy éppen azok hiánya miatt (Térey ugyanis azzal vezette be felolvasását, hogy ő nem tud ilyen jellegű szöveget felmutatni). Összességében tehát érdekes vitát hallhattunk annak ellenére, hogy az nem maradt egészen hű az előre jelzett alaptematikához.
A második blokk a kortárs művészeti kritika helyzetéről szólt. A résztvevők közül Jákfalvi Magdolna a színház-, Gerencsér Gábor a film-, Wesselényi-Garay Andor az építészeti, a beszélgetést vezető Bazsányi Sándor pedig az irodalmi kritika területéről érkezett, így a vita széles spektrumon mozoghatott. A moderátor kritikaírásnak azzal az alapvető paradoxonával nyitotta meg a beszélgetést, hogy a kritikusnak valamilyen nem (feltétlenül) nyelvi produktumról nyelvi közegben kell megnyilvánulnia. Jákfalvi reflexiója érkezett elsőként a felvetésre: mint elmondta, a színházkritikus feladata, hogy a vizsgált előadásban meglelje azokat a pillanatokat, melyeket érdemes nyelvre fordítani. Gerencsér Gábor egy sematikus, ám annál használhatóbb modellel szemléltetve a kritikai tevékenységet három tényezőre bontotta: az ízlést, a szakértelmet és az íráskészséget jelölte meg azon három kvalitásként, mellyel egy jó kritikusnak rendelkeznie kell. Wesselényi-Garay Andor ennek kapcsán kitért az építészeti kritika sajátosan mostoha helyzetére, mert mint elmondta: azok, akik ma építészeti kritikával foglalkoznak, híján vannak annak a fajta szövegalkotási készségnek, mely elvárásként Gerencsér vázlatos modelljében is megjelent.
Bazsányi e véleményekhez fűzte hozzá (s egyúttal tovább is lendítette a beszélgetést), hogy meglátása szerint a kortárs kritikának új nyelvi kihívásokkal kell megküzdenie, részint a művészet változásai, részint a mediális közeg, de nem utolsó sorban a politikai közeg változásai miatt is. A beszélgetőpartnerek egyként 1989-et jelölték meg fordulópontként a kritikai tevékenység terén. Gerencsér kifejtette, hogy a kortárs kritikaírás alapvető dilemmája a szerzői hozzáállás különbségeiben keresendő, hiszen nem mindegy, hogy a szöveg a szerző önreprezentációjaként működik vagy pedig a kritikus képes alázattal viszonyulni a tárgyához. Jákfalvi Magdolna felvázolta azt a két (a ’70-es években, majd a ’90-es évek elején jelentkező) színikritikai vitát, melyek aztán a szakma megújulásához vezettek.
Hangsúlyos kérdésként merült föl a blogkultúra szerepe a kortárs kritika megítélésében, s e tekintetben megoszlottak a vélemények. A vita során felmerült pozitívumként, hogy a blog egyfelől demokratizál, hiszen bárki indíthat kritikai tárgyú blogot, a negatívumok sorában azonban az egyik leghangsúlyosabb érv az volt, hogy a véleménynyilvánítás ilyen fokú szabadsága a kritikai tevékenység presztízsének igen rosszat tesz. E folyamat hovatovább az elemző vagy szaktudományos kritika háttérbe szorulásával fenyeget, hiszen a blogírás elterjedésével egyszerűen megszűnt a műveltségi minimum alapvető elvárása. Gerencsér Gábor megjegyzése szépen kerekítette le a beszélgetést: hangsúlyozta, hogy a kritika nem csupán műfaj, hanem hozzáállás, szemlélet is, hiszen a rákérdezés, a kritikai mentalitás végső soron az értelmiségi szerepének, létmódjának tekinthető.
A konferencia harmadik vitája a prózaírás mikéntjének kérdése körül forgott. A beszélgetést ezúttal Vörös István vezette, a meghívottak pedig Tóth Krisztina, Spiró György és Sándor Iván voltak. Vörös első kérdése a költői-írói identitás kialakulására irányult: a szerzők fölidézték pályájuk kezdetét, első szárnypróbálgatásaikat az irodalom területén. Megtudhattuk, hogy Spirót osztályfőnöke igyekezett lebeszélni az írásról, hogy Tóth Krisztina alapvetően képzőművésznek készült, Sándor Iván életét pedig egy iskolai novellapályázat fordította meg. Az anekdoták mellett a gyakorlatban is hasznosítható tanácsok is elhangzottak a beszélgetés folyamán. Sándor Iván, az írás technikai oldalára reflektálva, jó tanácsként elmondta: a szöveg munkadarab, tehát dolgozni kell rajta csakúgy, mint bármilyen más nyersanyagon; hangsúlyozta továbbá a mesterség fogásainak megtanulásához elengedhetetlenek a fordítási vagy formai gyakorlatok, a kompozíciós vizsgálatok.
Vörös kérdésére (kell-e kontroll az íráshoz?) – látszólag – eltérő válaszok születtek, végül azonban kiderült, hogy nagyjából konszenzus van a szerzők között. Sándor Iván például azt válaszolta, hogy nem kell kontroll, később azonban kiderült, hogy neki is voltak/vannak kontrollszemélyei, míg Spiró az általa késznek gondolt szöveget mutatja meg. A vélemények végül Tóth Krisztina válaszában összegződtek, miszerint félkész szöveget rizikós kritikára bocsájtani.
A moderátor következő kérdése a témának megfelelően elég „prózai” volt: Vörös arra kérdezett rá, hogy hogyan épül föl a meghívott szerzők egy munkanapja. A beszélgetőpartnerek egybehangzó véleménye volt, hogy a prózaírásnak be kell épülnie a napi rutinba. A kérdésre érkező válaszok aztán továbbvezettek az alkotásfolyamat más aspektusai felé is. Mindannyian egyetértettek például abban, hogy az elalvás előtti félálom kreatív szempontból egy nagyon produktív állapot, hiszen ekkor számos megoldás születhet meg. A szövegekből való húzást szintén egybehangzóan a munkafolyamat kellemetlen, ám fontos és szükséges részének tekintették. A szerzők meséltek továbbá az írásra való ráhangolódásra kialakított egyéni technikáikról is.
A szövegalkotás kapcsán a zeneiség kérdése mindig szükségszerűen szóba kerül, így a beszélgetés folyamán is fontos szemponttá vált. A szöveg zeneiségével kapcsolatban Tóth Krisztina véleménye az volt, hogy természetesen a prózának is van dallama és ritmusa – ha egészen másmilyen is, mint a költészetnek. Spiró György e gondolatmenetet folytatva a prózaíró nyelvérzékét a zenei hallással hozta szoros összefüggésbe, hiszen a jó szövegnek hangzó formában is jónak kell lennie. A beszélgetők még számos részletet megosztottak az érdeklődőkkel, akár a munkafolyamat, vagy akár konkrét szövegeik genezisének tekintetében.
A Kreatív írás mesterszak köré szervezett műhelykonferencia tehát gazdag – a leendő képzés teljes tematikáját lefedő – kínálattal és a témák mélyére hatoló beszélgetésekkel szolgált az érdeklődők számára; reménykedjünk, hogy a szak jövőre zöld utat kap.