Eredetileg jóval több film megnézését terveztem a fesztiválon, és ha a szponzor nem a Jameson whiskey, és nincsenek italkuponos nyereményjátékok és a jól összeválogatott hostess gárda, Miskolc pedig nem az a nyüzsgő, fiatalokkal teli város, ami legalábbis a fesztivál alatt volt, akkor most ez a cikk is hosszabb lenne. De így csak ekkora a termés.
Fékezhetetlen – Lawless: A fesztivál egyik leginkább közönségbarát filmje az amerikai szesztilalom idején játszódik, de ismeretlen szegmensét mutatja be a chicago-i gengszterek világának: a három Bondurant fivér vidéki szeszfőzdét üzemeltet. Meggyűlik a bajuk a hatóságokkal, főként az új megbízottal (a szándékosan ripacskodó, hüllőszerűvé maszkírozott Guy Pierce alakítja), aki le akarja fölözni a profitjukat - csakhogy a testvérek nem fekszenek le a hatóságoknak. John Hillcoat rendező és Nick Cave forgatókönyvíró a vérkomoly Az ajánlat-ot követően ezúttal egy sokkal könnyedebb, szinte kedélyesen nosztalgikus western-gengszter mixel állt elő. A kényelmesen csordogáló történet bőven biztosít lehetőséget a kor hangulatába való belefeledkezésre, csupán néhány váratlanul brutális jelenet riasztja fel a már-már túlságosan elkényelmesedő nézőt. A gengszterkliséket felvonultató „hatóságok versus szimpatikus törvényen kívüliek” alaphelyzetet egy férfivá érés története, két bájos pillanatokat hozó szerelmi vonal fűszerezi, és az alkotóknak még arra is jutott erejük, hogy kikacsintsanak a korszakot övező legendák mögül. Furcsa, hogy a rendező két súlyos filmje (Az ajánlat és Az út) után a Fékezhetetlen éppen a már-már karikatúrával határos könnyedségében működik a legjobban – olykor meg is feledkezünk a fő cselekményszálról, ami azért alapvető gyengeségeket jelez a film felépítésében. Különösen kár a rosszul felvezetett végső leszámolásért, mely nem durrant valami nagyot. A történet első felében megfogalmazott tétellel azonban, miszerint „nem az erőszak különbözteti meg az embereket, hanem hogy ki meddig képes elmenni”, talányosan vitába száll. A Fékezhetetlen valószínűleg nem lesz gengszter klasszikus, de szerethető karaktereivel (különösen Tom Hardy emlékezetes a zsörtölődős középső testvér szerepében), jó néhány nagyszerű jelenetével és a kor elegáns megidézésével bőven tartogat néznivalót – ízléses darab, jól öregszik majd.
Eltűnő hullámok - Vanishing Waves: A fesztivál fődíjasa némileg váratlanul Kristina Buožytė litván sci-fije lett. A bombasztikus képekkel és pofátlanul hatásos zenével megspékelt előzetese miatt ültem be rá, és nem is csalódtam, mindkettőből kaptam bőven. Az alapkoncepció A sejt című filmből ismerős lehet, itt egy kómában fekvő (gyönyörű) lány elméjének működését vizsgálják a tudósok egy radikálisan új módszerrel: bejuttatnak egy alanyt valami neuro átvivő bizgentyűvel a fejébe, és közben figyelik az agyhullámait. A szerencsétlen beépülő ügynöknek nem sok lapot osztottak. Bekerül a nő (gyakran erotikus) álmaiba, ahol a kiismerhetetlen álom-logika a kómás nő szerelmének a szerepét osztja rá. Innentől pedig a férfiember sutba dobja a szakmai profizmust – ki hibáztatná –, és a kísérlet annak rendje és módja szerint félrecsúszik. Az Eltűnő hullámok remekül adja vissza az álmok térben, időben folyamatosan transzformálódó világát, a személyiségcseréket, az irányításért folytatott küzdelmet. Néhol kevésbé meggyőző a mutatvány, ilyenkor szenvelgőnek, művészieskedőnek érezni, de azért gyakran kelti azt a benyomást, hogy az álom képei valami rejtett, szimbolikus tartalmakra utalnak, melyek a tudatalattinkkal rezonálnak. A film számos képe velem fog maradni. A rendezőnő nem magyarázza túl az eseményeket, de azért ott motoszkált bennem rosszmájúan, hogy talán csak azért titokzatoskodik, mert blöfföl. Persze hiba lenne egyértelmű logikát elvárni az álom működésétől (a tudósok is azért vallanak kudarcot, mert az elme működését kristályrácsok mentén akarják rendezni, miközben még a kiképzett pilótájukat sem tudják megbízhatóan kontrollálni), de azért a valóság és az álom szekvenciák váltakozásából kirajzolódhatott volna egy ív, amitől a néző azt érezhetné, hogy része a nyomozásnak a tudatalattiban, hogy legalább az illúziója meglegyen, hogy eljut valami felfedezéshez. Az utolsó 10 perc irtó nagyot ütött volna , ha ez a helyén van. Lehet, hogy mindez a rendezői koncepció része, és a film a megfejthetetlen és irányíthatatlan emberi természet ünneplése (szeretne lenni). És persze az is lehet, hogy én nem figyeltem eléggé az Eltűnő hullámok titkaira - de újranézném, az biztos.
A messzi dél vadjai – Beasts of the Southern Wild: A külföldi fesztiválokon óriási feltűnést keltett ez a semmiből előrobbant, gyakorlatilag zéró költségvetésű független alkotás. A fődíjat sokan előre borítékolták – tele is volt a vetítőterem katarzisra éhes filmbetyárokkal. A sztori egy társadalmon kívül élő közösségben játszódik valahol Louisiana államban a gazdasági területeket védő gátrendszer és az öböl között. Nem is a Lawless szeszcsempészei, hanem ezek a bádogdobozokban lakó, mégis büszke közösség tagjai a törvényen kívüliek. A hat éves Hushpuppy életét nem csak egy (Katrina ihlette) hurrikán okozta áradás nehezíti, szívbeteg édesapja egészsége is egyre romlik, és édesanyjával, akit csak történetekből ismer, is szeretne találkozni. Megható, ahogy az ő szemével láthatjuk, hogyan próbál egy hatéves rendet rakni a látszólag darabjaira hulló világában. Egy kisgyerek szemén keresztül minden hatalmasabb és fenyegetőbb, ráadásul valóban tragikus dolgokkal néz szembe a lány a történet során - a hatást pedig fokozza, hogy a néző jobban átlátja, mi is történik valójában, míg a gyerek gyakran csak megérzi, hogy nincs rendben valami, de nem érti igazán. Úgy tűnik, hogy megbillent a világ rendje, mindent óriási, dühödt bestiák (beasts – a vadak a címben) dúlnak fel - a természet elszabadult őserejének jelképei. Mégis, Hushpuppy-nak ebből az erőből kell megtanulnia meríteni, hogy képessé váljon legyűrni az akadályokat, amelyeket a rá váró, feltehetőleg roppant kemény élet tartogat. De amikor elbúcsúzunk Hushpuppy-tól, már nem aggódunk érte, hiszen kemény lány – és a filmbetyárok is megkapják a kisebb katarzisukat. Érthető, miért szerették ennyire ezt a filmet. Végtelenül emberközeli, a legnagyobb nyomort mutatja be pátosszal, de nem feledkezik meg a humorról sem. A fókusz a kis rozsdás lakókocsikról valami egyetemes felé tágul, míg a folyamatosan rángatózó eleven képek (független filmesek vagyunk, ugye) és a tragédiák állandó közelségéből eredő feszültség ébren tartja a figyelmet az amúgy is rövid játékidő alatt. Amiért mégsem bánom, hogy nem A messzi dél vadjai nyert az az, hogy túlságosan biztosra megy. Mindig a lehető legerősebb lapokkal üt , így pedig nem (annyira) nehéz megríkatni a nézőt. Működik, de durva.
Részegen – Smashed: A Scott Pilgrimet száz dolog miatt lehetett szeretni, én legjobban mégis Mary Elizabeth Winstead miatt tettem (kár, hogy ezt nem fogja soha olvasni, de azért leírtam). A Smashed pedig rengeteget használja a színésznőnek azt a „cukiságát”, amivel szívet adott Ramona karakterének is. A film egy egyszerű drogfilm-dramaturgia mentén foglalkozik az alkoholizmussal és a leszokással járó áldozatokkal. Az emlegetett cukiságra pedig a film egyetlen újítása miatt van szükség, mégpedig hogy bátran megmutatja, milyen harmóniában él együtt a filmbeli alkoholista házaspár – komolyan, jó nézni őket, ahogy szerelmesen dülöngélnek végig a városon. Aztán egy-két dolog balul üt ki, mire a nő ellátogat egy AA gyűlésre, és belevág a leszokásba, ami próbára teszi a házasságát is. Winstead ekkor is meggyőző, de az általa alakított tanítónő sajnos már fele olyan jó fej sincs - ahogy azt maga is megjegyzi. Innentől óhatatlanul elszürkül a film (bár unalomba soha nem süllyed), csak a Parks&Recreation Ron Swansonjaként hírhedté vált Nick Offerman fura karaktere szolgál pár üdítő momentummal. Egy biztos kézzel levezényelt, a drogfilmekhez képest végig nagyon visszafogott, emberközeli mozival van dolgunk, mely igazán merész akkor lett volna, ha végig meghagyja az ingadozást a főszereplőben és a nézőben is, hogy tényleg a leszokás a megfelelő lépés, vajon tényleg mindig megéri-e? Így viszont, hogy egyből az AA mellé áll, csak felmondja a leckét. Ahogy én is tettem. :P
- Szabó Tamás
