Cate Shortland Lore című filmje nyerte a 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Hullámtörők díját. Még a fesztivál ideje alatt, a zsűri magyar tagjával, Hajdu Szabolccsal beszélgettünk.
Hogy ülsz be egy filmre?
Ha az ember állig felpáncélozva, mindenféle esztétikai prekoncepciókkal megy moziba, akkor nagyon kevés az esély arra, hogy valami új inspirálhatja. Az elvárásaimtól természetesen nem tudok teljesen megszabadulni, de megpróbálom kicsit háttérbe szorítani őket. Igen, van egy ízlésem, vannak bizonyos típusú történetek, vizuális megközelítési módok, melyek az én személyiségemhez közelebb állnak, de ki tudja, egyszer csak jön valami, ami egészen távol áll tőlem, és váratlanul hatni kezd. Sokszor megtörtént velem, hogy olyan dolgok kezdtek hatni rám, amikről soha nem gondoltam volna.
A tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal ülök be egy filmre, és nem a hibákat keresem - azok mindig valamihez, valamilyen prekoncepciókhoz képest azok -, hanem az erényeit. Nagyon egyszerű dolgokról van szó: pl. ha egy rendezői tevékenységet figyelek, az nem feltétlenül és kizárólag a történet elmesélésére, színészvezetésre, képi dinamikára korlátozódik, hanem kiegészül többek között az organizációval, hogy milyen méretű a dolog. Az egyik legnagyobb rendezői feladat, a film technikai és lélektani szervezése, összetartása, a stáb motiválása.
Benned van azért az előző filmek tapasztalata?
Nyilván, az ember nem tudja kitörölni, bár én elég gyorsan törlök. Az öreg Jancsó mondta - amikor kérdezték, hogy annyi film után mi a tanulság-, hogy nincs. Mert mi is változunk, az élet is változik, a világ is változik körülöttünk, mindig újratervezés van. Mindig ebben a pillanatban kell gondolkodni, és ebben a pillanatban kell érvényes dolgot állítani, és ez nagyban függ a konstellációtól, hol vagyunk, milyen környezetben. Persze, vannak tapasztalatok, de pillanatok alatt érvénytelenné válhatnak.
Mit keresel egy filmben?
Ahogy már mondtam, nem várok, nem keresek semmit. Legfeljebb remélek. Elemi, ösztönösen feltörő, őszinte kisülést, gátlástalan megnyilvánulást lenne jó látni; ami nem spekulatív, ami nem a különböző forgatókönyvírói iskolás szabályrendszerek kispekulált elmesélés módja, hanem elemi dolog, valami szabálytalan, ami elementárisan tör elő egy emberből, és mert van mit elmondania, jól el tudja mondani, mankók nélkül is. Ilyen filmet nagyon régen láttam.
Mi volt az utolsó ilyen?
Nem tudom, mert valószínűleg amikor ilyen típusú filmet láttam, számomra nem volt ennyire aktuális, hogy ilyen filmet lássak, és akkor, amikor ilyet láttam, nem tudtam, hogy az ilyen. Az utóbbi időben (3-4,5 évben) többségében nagyon spekulatív filmekkel találkoztam, amikben nincs rizikó, és így a vulkáni kitörés is elmarad. Várom már ezt egy ideje, egyébként magamtól is, úgy értem valami elszakadást azoktól a dolgoktól, amik eddig visszatartottak, felszabadulást.
Az új filmed[1]…??
Fogalmam sincs. Elkezdtük előkészíteni, úgy néz ki, május végén el is kezdődhet a forgatás, és megy 2 hónapon keresztül.
Hol forgatjátok?
Magyarországon, pár nap Szlovákiában. Magyar, szlovákiai magyar és amerikai színészekkel.
És természetesen a feleségeddel[2]?
Alkotótárs. Egymást inspiráljuk, együtt éljük át azokat az eseményeket, melyekből aztán később film lesz. Ő az, aki a legtöbbet tudja a filmekről rajtam kívül.
Szoktad rendezőként instruálni?
Van azért. Folyamatosan keressük, hogy lehetne ez vagy az a jelenet még expresszívebb, pontosabb. A forgatásokon derül ki mindig, hogy működik-e az íróasztalnál megírt jelenet, és ha még „nincs meg”, akkor oda-vissza kezdjük el a színészekkel boncolgatni. Ebbe belép egyébként az operatőr is. Minden nap úgy próbálunk eljönni a forgatásról, hogy itt nem csak leforgattuk a napi penzumot, hanem létrejött valami, egy váratlan, izgató minőség, új univerzum.
„Alkotás és magánélet” teljesen összeolvad?
Nagyjából igen. A gyerekek is élik velünk ezt a fajta életmódot, és ez úgy gondolom, teljesen természetes. Film mellett, utazásokban nőnek fel, sok embertípussal találkoznak, sok nyelvet hallanak, azt hiszem ezek egy ember számára hasznos tapasztalatok.
Más művészeti ág mennyire hat rád?
Nagyon szeretem a filmet, de a legtöbb inspirációt az irodalomból, a költészetből szedtem fel. Mai napig is, ha elutazunk valahova, versesköteteket pakolok be. Egyrészt nyugtatnak, másrészt nagyon fel is tudnak villanyozni.
Kiket olvasol?
Mindent, amit találok. Nincs kedvenc. Kor és állapot függő.
Rendezők között sincs „állócsillagod”? Korábban Fellinit, Pasolinit említetted…
Ez egy régi interjú lehetett. Szerettem, és szeretem is azokat a filmeket, amiket ők csináltak, de az már untat és frusztrál, hogy epigonok epigonjai adják el újra és újra, amit a nagyok megálmodtak. Elég volt ebből a nosztalgikus, retro évtizedből, ami elsuhant, anélkül, hogy valami „normális” eredeti dolog létrejött volna. Mindenki böfögi vissza a 20. századot különböző elhalványított formában. Ez látható a zenében, filmben, irodalomban, mindenben. A legegyszerűbb megoldás, nem új utat keresni, mert egy közepes sikert elérni egy megcsinált siker nyomán még viszonylag könnyű. Ez a bukástól való félelem miatt van. Most már eljutunk oda, hogy túl kell valahogy lépni, radikálisan túl kell lépni formákban, témákban. A közepesnek semmi értelme, különben miért születtünk meg…
És erre a kérdésre mi a válasz, miért születtünk meg?
Nincs rá válasz. Az élet értelme az élet.
És egy filmfesztiválnak „mi az értelme”?
Jelen pillanatban az, hogy abban a helyzetben, ahol most Magyarország kulturálisan van, egy cseppet, valamit eljuttasson a közönségnek, abból, ami a világban egyébként iszonyatos mennyiségben jelen van. A mozikban ezeket a filmeket kellene játszani. Igazából csak itt és most lehet megnézni őket, vagy lehet töltögetni. Ha egyáltalán tud róla valaki, hogy vannak.