Bálint Eszter Quentin Tarantino Becstelen Brigantyk c. filmjéről
Ha hiszünk a kosztümös drámák által rongyosra csépelt közmondásnak, akkor szerelemben és háborúban mindent szabad. Sokadik filmjében ezt gondolja véres-komolyan újra a rendező, aki a címben elhangzott két kérdést egy újabbal toldja meg: vajon a filmben mindent szabad?
Aki arra készült a rafinált módon megszerkesztett előzetes alapján, hogy egy újabb, több szempontból is agyakat megmozgató filmcsodát kap, déli akcentusban üvöltöző Brad Pittel és agyvelőt kiütő nácivadász-osztaggal, az nagyot csalódott. Nem úgy, mint én, aki naiv filmszakosként ültem be három brigantival egy tömött pesti mozi első sorába – nem, nem szeretek innen filmet nézni, de a zsúfolásig megtelt teremben már csak ide kaptunk helyet –, és hogy egész pontos legyek, nem vártam semmi újat.
Aztán jött minden magától. Nem gyorsan, hanem kifejezetten hosszasan, mintegy százötven percben, négy fejezetben, pofonegyszerű, lineáris történetvezetéssel, és valami olyan magával ragadóan, hogy lefogadom: a filmet megnéző bölcsész lányok szentimentálisabb fele azóta saját mozit szeretne üzemeltetni, hogy azt alkalomadtán nagyszabású célokra áldozza fel. A filmbeli zsidó árva, Shosanna is ezt teszi, miután évekkel azelőtt egy SS-tiszt lemészárolta családját és az őket bújtató tehenész franciákat. Bosszúra készül, a mozi bosszújára, és lehetne ez egy posztmodern filmes allegória is az agitka műfajára – melynek fiktív gyöngyszeme, A nemzet büszkesége meg is csillan a filmben –, vagy éppen egy válasz arra, vajon hol van egy film hitelességének határa.
Mert Tarantino a Becstelen Brigantykban látszólag teljes hitelességre törekszik: a film négy nyelven beszél, emellett mindegyik színész származása szerint kapott szerepet, tökéletesen korhű ruhák és impozáns helyszínek, filmtörténeti utalások, valós történelmi személyek (Hitler, Gobbels, Churchill) vásznon való megjelenítésével. Még a zene is korhű – ami Tarantinótól kissé szokatlan. Csupán egyetlen aprócska dolog hibádzik és ez bizony a történelmi hűség. Hát szabad történelmet hamisítani filmben? A felháborodott kérdés jogos lenne, ha a Becstelen Brigantyk történelmi film lenne. De nem az, ezért a kérdést feltevők éppen arról feledkeznek meg, hogy mindez vajon milyen szándékkal történik, és mire tesz utalást általa a rendező.
Tarantino egyedi stílusát ismerve, filmjeiben egyetlen mozzanat sem történik öncélúan – legalább is, semminek nem kéne. Így a Brigantykban az „y”-nak (és az eredeti angol címben az elírásnak) is jelentősége van: Castellari 78-as munkájára, és egy korszak mai napig kiható háborús filmízlésére reflektál általa. A válogatott kegyetlenségek és a korábbi filmjeihez képest szűkmarkúan mért művérkapszulák nem csupán színezik a filmet, hanem üzenetük van. Véleményem szerint az eddigi legletisztultabb Tarantino filmmel van dolgunk, feszültségtől terhes, hibátlan párbeszédekkel, a közeli felvételeket felértékelő kiváló kameramunkával, illetve néhol kissé egyenetlen, de remekül megírt narratív szállal. Mindezt a rendező úgy teszi, hogy olyan, eddig kevésbé ismert színészekre bízza a munka oroszlánrészét, mint például a hidegvérű zsidóvadászt, Hans Landát alakító Cristoph Waltz. (Ez a fickó még egy bécsi szelet felvágását is úgy tudná eljátszani a filmben látott tenyérbemászóan fölényes mosolyával, mint egy két lábon járó hazugságvizsgáló.) Valamint nem szabad elfeledkeznünk a fiatal Melanie Laurent-ről sem, aki egyszerre hozza a szörnyű tragédiák áldozatának ártatlan naiváját és a vörös ruhába bújt, bosszúszomjas femme fatale-t. Ők és hasonlóan háttérbe szorult társaik játéka viszi el a filmet, nem pedig a húzónévként szerződtetett Brad Pitt vagy Diane Kruger.
Mit szabad tehát a filmben? A Becstelen Brigantyk se nem szerelmes, se nem háborús film (egyáltalán nem is tudom, milyen műfaji kategóriával illethetném) szabad neki mindent, amit nem várnánk el egy szerelmes-háborús filmtől. És mit szabad Tarantinónak? Ezen a nyomvonalon megmaradva, de ezt megújítva újat alkotni.
