Szlávik Dóri
„Mondd, magányos fiú, te merre tartasz?” Nyersfordításban ez a refrénje annak a Giulio Rapetti által 1970-ben írt dalnak, amely David Bowie előadásában hangzik fel a filmben. A dal címe pedig ez: Ragazzo solo, ragazza sola, azaz Magányos fiú, magányos lány. Elég kommersz szövegnek tűnik, nem? Főleg egy olyan nagy múlttal és elismeréssel rendelkező alkotó esetében, mint Bernardo Bertolucci (Utolsó tangó Párizsban, Álmodozók).
Bertoluccira szokás úgy tekinteni, mint a populáris és a művészfilmek határán egyensúlyozó rendezőre; erről a filmjéről ez még inkább elmondható. A betétdal pedig teljes mértékben megfelel a filmnek; mind a hangulatát, mind a szövegvilág egyszerűségét, populáris mivoltát tekintve. Na, de mi a helyzet a címmel? Én és te. Amellett, hogy első pillantásra zavaró lehet az udvariassági protokoll megsértése, a cím banalitása miatt valamiféle romantikus, amerikai sablonfilmre következtethetnénk, ha nem tudnánk, ki rendezte. A cím "mondanivalója" a film közepén kerül terítékre, álfilozófiai köntösbe bújtatva. Ez amúgy az egész műre jellemző: nem akar valamiféle „mély”, mögöttes mondanivalót közölni.
A történet egyik főszereplője egy pattanásos! – külön öröm volt számomra, hogy nem egy kikent-kifent – kamaszfiú, Lorenzo, aki síeléssel egybekötött osztálykirándulás címszó alatt egy magányos hetet igyekszik eltölteni lakásuk pincéjében. Ám „a legjobb barátom a laptop és a hangyák” jeligét zászlajára tűző fiú kis életét felbolygatja az ugyanebbe a pincébe tévedő 23 éves lány, Lorenzo féltestvére, aki ott próbál drogfüggőségétől megszabadulni. Lorenzo eleinte nem nézi jó szemmel e dupla „meglepetést”, egy idő után azonban megkedveli Oliviát és keresi társaságát, amit persze nem nehéz megtalálnia. Az erotika felbukkanása kézenfekvő lenne – mely a rendező munkásságát ismerve nem lenne meglepő –, ám az Álmodozók című filmmel ellentétben itt a testvérek között nem szövődik erotikus viszony.
A film fő kérdése az, hogy „ki ment meg kit?”. Bertolucci nem akarja egyértelművé tenni, hogy kizárólag a lány szorul-e segítségre. Míg Oliviának testileg, Lorenzónak inkább lelkileg van szüksége támogatásra. A film azt sugallja, hogy azok a fiatalok, akikből a kamaszkor ilyen reakciókat vált ki, mint Lorenzóból – aki ellenszegül anyja akaratának, a világ ellen úgy lázad, hogy elbújik előle és sokkal inkább az állatokkal vállal közösséget –, nos, minden ilyen tizenévesnek szüksége van egy Oliviára. Egy lányra, aki – akár szavakkal, akár tettekkel – felnyitja a szemét, hogy az élet nem egyszerű, a világban sok szenvedés és rossz van, de nem vonhatjuk ki magunkat a forgalomból. Sajnos vagy nem sajnos, a film ilyen közhelyekkel van tele. Ezért találtam meglepőnek a közönséget amúgy is sokszor megosztó rendező választását: ez a Niccolo Ammaniti-regény alapján készült film ilyen szempontból kivételt képez a Bertolucci-életműben; nem hiszem, hogy ezzel az alkotással ellentéteket szítana a nézők között.
A rendező egyénisége, különleges szemléletmódja számos esetben megnyilvánul: a békaperspektívából kamerázott épületek, az állatkereskedésben látott végtelen nyolcasát járó tatu utánzása vagy az események szinte egyetlen helyszínhez kötöttsége. Ezek a motívumok bár esztétikai értékkel bírnak és mondhatni „bertoluccisak”, számos helyen mégsem éreztem indokoltnak jelenlétüket, inkább üres formai játékként tekintettem rájuk.
A film nem egy korszakot vagy társadalmat akar bemutatni, nem is a szerelmet és nem is a politikát. A film nem akar többet közölni, mint két – egyfelől nagyon is hétköznapi, másfelől körvonalazott egyéniséggel rendelkező, tehát szerethető – ember találkozását. Magvas mondanivalót ne nagyon keressünk a műben. Ez nem feltétlenül hátrány. Sőt. Végül is ez egy jó film, csak Bertolucci életművén belül nem nevezhető kiemelkedő alkotásnak.
Bernardo Bertolucci: Én és te, színes, feliratos, olasz filmdráma, 96 perc, 2012. 
