KARLIK ANETT

Régi ismerősöm néhány mondat után felajánlja, hogy megmutatja, hol és miként dolgozik – most épp a kisszebeni oltáron. Zetye Péterrel, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria faszobrász-restaurátorával beszélgetünk. 

A kisszebeni oltár, a predella feletti faragvány kiegészítése

Második rész

Restaurálás során általában az a kép tárul eléd, amire számítottál?

Legtöbbször nem. A restaurálás tulajdonképpen „tartalmazhat képi megzavarására alkalmas elemeket”: a műtárgy mindig átalakul, miközben visszaállítjuk az eredeti állapotára, hiszen a ma látható alakját 99%-ban átfestések és átfaragások adják, amiket mindig az adott kor ízlése és technikai felkészültsége határoz meg.

Amikor feltársz egy műtárgyat, a későbbi javításokat, esetleg egész „műalkotásokat” kell megsemmisítened. Ezt hogy éled meg?

Amikor egy-egy ismerősömnek megmutatom, hogy milyen műtárgyon dolgozom, elég gyakran azt kérdezik, hogy „Tényleg hozzá mersz nyúlni?” Erre csak azt tudom mondani, hogy ez a szakmám. Egyébként a mű mindig a javára változik meg, szép látni, ahogyan visszaalakul. Egy-egy átfestés eltávolításánál nincs lelkiismeret furdalásom, mert biztosan tudom, hogy kicsit értékesebb van alatta, a régebbi mindig kicsit kvalitásosabb. Sokszor nem megyünk le a legalsó szintig, de csak akkor, ha nagyon kevés maradt meg az eredeti festésből. Ekkor inkább a kevésbé kvalitásos réteget mutatjuk be, mint a „semmit”.

Mennyiben nehezíti meg a munkádat, ha egy adott műalkotás az évszázadok során több „restauráláson” is átesett már?

A korábbi javítgatások sokszor kifejezetten „segítik” a munkámat, hiszen egy átfestés megvédi az alatta lévő réteget. Épp ezért a múzeumi gyakorlatban nem távolítunk el mindent. Sőt, arra is gondolnunk kell, hogy esetleg bejön majd egy olyan technika, amelynek segítségével a felső és az alsó réteget is egyidejűleg meg lehet menteni. Ezen kívül érdekes látni, hogy a régi helyreállításokat milyen okból eszközölték. A kisszebeni főoltáron például barokk és 19. századi módosítások nyomait fedeztük fel, ám ezek nem azonos módon érintették a műtárgy egészét. A szobrok némelyikén például nincs 18. századi átfestés, a táblaképeken azonban van, mert azok a barokk korra jelentősen megrongálódtak. Azok a szobrok, amelyeket egyszerűen nem értek el, vagy nem voltak szem előtt, szintén nem festették át. Akad azonban olyan részlet is, amely mindkét alkalommal javításra szorult: a kis angyalkákat – mint már említettem – a barokkban tojásfehérje tartalmú réteggel vonták be, ami a gyertyakoromtól hamar befeketedett, így a 19. században újra kellett festeni. A felújítás  oka lehet stílusváltás is, de általában funkcionális okokra vezethető vissza.

Hogyan működik egy restaurátori munka elnyerése, illetve hogyan alakul ki a helyreállítás menete? Egy-egy munka során mennyire kapsz szabad kezet?

A külsős munkák esetében a Műemlékvédelmi Hivatal felé kell benyújtani a restaurálási tervet, amit el kell fogadtatni. Elég hosszadalmas folyamat, a kötöttségeket a kutatási eredmények határozzák meg. A múzeumi munkák során a művészettörténész kollégák és a restaurátorok együtt beszélik meg a teendőket, majd javaslatot tesznek, és ezt folyamatosan egyeztetik egymás között. A kisszebeni oltár esetében például a faragvány kiegészítéseknél hétről-hétre konzultáltam a művészettörténész vezetőkkel, három dimenziós terveket készítünk, majd meg is mintázzuk a lehetséges verziókat. Ezeket lehet módosítgatni. A sok tanulmányozás célja tulajdonképpen az, hogy feltárjuk, miként dolgozott és gondolkodott a művész. Ez jelenti a legnagyobb kihívást: belehelyezkedni a korba, és ráállni a szobrász gondolkodásmódjára. Ezt pedig mindig az adott tárgyal kialakított személyes kapcsolat alapozza meg.

A liptószentandrási oltár Szent András főalakjának arca, ruházata feltárás előtt, illetve retus után, restaurált állapotban.

Ha két restaurátornak ugyanazt a művet kellene helyreállítania, akkor ugyan az lenne az eredmény? Mi garantálja az objektivitást?

Objektivitás szempontjából a két legfontosabb tényező a szakmai felkészültség, illetve a képesség arra, hogy bele tudjunk helyezkedni az adott korba. Fontos az is, hogy hányszor találkoztunk hasonló tárgyal, de valójában mindig van személyes vonatkozás is. Az egyetemen sokat nevettünk azon, hogy egy-egy sima portré mintázásánál valahogy mindig belevittük a saját vonásainkat a műbe. A restaurátor is picit belerajzolja/mintázza magát a műtárgyba. Ez idővel valamelyest kikopik, de a teljes objektivitás lehetetlen: a tárgy megmutatja, hogy ki restaurálta. Munka közben igyekszünk felvenni a művész szerepét, és úgy alkotni, ahogyan ő alkothatott.

Restaurátorként a barokk és a gótika a szakterületed, vizuális művésztanárként pedig minden művészeti korszakról átfogó képet kell nyújtanod a diákoknak. Ennek ellenére van esetleg kedvenc korod?

Kifejezetten kedvencem nincs, minden korszakot más miatt lehet szeretni. A jelenkor különösen közel áll hozzám – nagyon izgalmas, és ellenpontozza azt, amivel foglalkozom. A gótikát viszont a pimaszsága miatt csodálom: olyan dolgokat mer megmutatni, amik még ma is értetlenséggel szemlélünk. Például Lőcsei Pál szárnyasoltárán  háttal ülnek nekünk a szereplők az utolsó vacsoránál, a Stephans dóm szószékének karfáján pedig békák sorakoznak: a művekben sok humor van. A barokk érdekessége a pátosz, illetve az, hogy mindig – még a szobroknál is – színekben terveztek, gondolkodtak a művészek.

Nap mint nap régi mesterek munkáival dolgozol, mások műalkotásait teszed láthatóvá. Nem érzel késztetést arra, hogy te is önállóan alkoss? Van saját képzőművészeti ambíciód?

Igen, vannak ilyen irányú terveim, bár a megvalósításukra elég kevés időm van. Amióta egy művészeti felnőttképzésen tanítok, az ott dolgozó művészkollégák hatására egyre erősebben merült fel bennem az önálló alkotás vágya. Főleg a szobrászat és az installálás érdekel.

Miben lehet más egy olyan szobrász művészete, aki restaurátorként is tevékenykedik?

Azt hiszem, főleg anyaghasználat és technika terén lehetnek különbségek. Restaurátorként az eddigi tárgyaim erőteljesen beleszólnak a most készülő szobraimba, mind anyaguk, mind kifejezésmódjuk szempontjából.

Képzőművészként milyen témák foglalkoztatnak?

Főként a témák ütköztetése érdekel: a felnőttkor-gyerekkor; nagyon mai – nagyon régi; komoly – játékos ellentétpárok, illetve a rejtett tartalmak. Tulajdonképpen a régi-mai szembeállítás is a restaurátori szakmához köthető. Egy egyetemi előadáson Beke László azt mondta, a legkortársabb művész a restaurátor. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy egy nagyon régi tárgyat teremtünk újjá a legmodernebb technikával, a legmodernebb kutatások szerint.

A rejtett tartalmak alatt pedig a művészet alkímiáját értem. Nem tudatosan, de új vizuális elemeket és tartalmakat keresek, amelyeket ha valóban sikerül tartalommal megtölteni, akkor akár új ikonográfiaként is működhetnek. Formailag pedig a szobraim az „emberre szabott formatervezést” kutatják, nagyon tágan a használati tárgyak újraértelmezésével foglalkoznak.

Hogyan tudnak a restaurátorok és a művészettörténészek együttműködni?

Azok a művészettörténészek, akiknek van módja rálátni a restaurátor munkájára, már tudnak tőlünk kérdezni is, hiszen ismerik a határainkat. Az egyetemen egyébként a restaurátorok 10 féléven keresztül hallgatnak művészettörténetet, tehát elég jól rálátunk a dolgokra. Ezzel párhuzamosan azonban jó lenne, ha a mi szakmaiságunkat is megismertessék az elméleti szakemberekkel, illetve jó lenne, hogy tudnák, miként készül egy mű. Ilyen irányú kezdeményezéseket Endrődi Gábor szervezett. Együtt vitt el kiállításra művészettörténész és restaurátor hallgatókat, hogy a művészeti és a gyakorlati szakmai szempontokat megosszák egymással. A fő probléma az lehet, hogy a hallgatók nagyon túlterheltek, nincs idejük és energiájuk ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekben résztvenni, így pedig nem alakulhat ki szakmai párbeszéd. Pedig kulcsfontosságú lenne találni egy olyan közös nyelvet, amelyet a restaurátor és a művészettörténész is megért.

Restaurátorként és képzőművészként van esetleg példaképed?

Képzőművészetileg nagy rajongója vagyok Damien Hirstnek, de inkább arra szoktam figyelni, hogy amit a kortárs művészet produkál, az vajon miért épp most következett be, és mitől működik. Restaurátori szakmán belül viszont nehéz példaképet választani, mert az a tevékenység Magyarországon nagyon anonim és mindenki másban jó, mindenki más miatt példakép!

Miért lenne szerinted fontos, hogy a restaurátori szakma nagyobb nyilvánosságot kapjon?

Egyrészt, mert a szakmán kívüliek egyfajta misztériumnak tekintik, másrészt pedig azért, hogy ne az éljen a köztudatban, hogy ez egy empirikus műfaj. A restaurátori szakma egy határfelület, a tudomány és a képzőművészet találkozása egy hivatásban.