Marienbadtól egy alföldi kisváros idegenségéig
Papp Máténak, aki egyszer
helyettem írt Beney Zsuzsáról
Mintha egy régi fürdőhelyen járnék. Nem olyanon, mint tavaly Marienbadban, sokkal inkább egy alföldi kisváros idegenségében. A vonaton egy fiatal nővel utazom, szeretőjét hagyja el most. Visszaengedi a szeretett férfit feleségéhez. Gondolatait még nem veti papírra. Feldúlt az arca.
A kisváros idegenségébe akkor érkezem, mikor a mutatók már a kora reggeli számokon tolják át magukat. Éjszakának és hajnalnak sötétje még megkülönböztethetetlen, itt az idegen város, minden más városnál, a világ minden más helyénél ijesztőbb idegenségében, mégis nyilvánvalónak kell elfogadnom, hogy az éjszaka és a hajnal közötti szakadékon már túljutottam. Nem úgy, mint tavaly Marienbadban, ahol ezt az apró nyilvánvalóságot is befedte az emlékezet és a vágykép párája. S ebben a hajnali derengésben indulok a tópartra, mely derengés alig különbözik az éjszakába bukó nappal párhuzamos sávjától, s a tó mellett áll némán az öregasszony, belegabalyodva labirintusának Istent nem tükröző tükör-titkaiba.
Csak később töri meg a csendjét, mely közelebb volt a hallgatáshoz, halk dudorászásával kérdez: „Kis kacsa fürdik / fekete tóba / miért feketébe? / mért nem folyóba?” Már tudom, hogy a holt gyermekére gondol, kinek tükörszemeiben lehet a világ valóságossá, s nem a labirintus-létre, amiből tegezve szólítja máskor azt, aki talán nincsen: „Uram, ilyen mélyre miért aláztál? / Nincs többé helyem szüleim házánál / s nem vár sajátom, az emlékezés // tüzeddel táplálja szégyenem lángját / nem csak megaláztál, de meggyaláztál / örök raboddá tett e szenvedés.” Csak dúdolja most, mintha már nem is nekem, csak magának: „Mért ment az anyja / Lengyelországba? / Idegen földön / hogyan találja?”
Milyen megejtően szép ez a táj, mely magába foglalja a tó látványát, melyről nem tudhatom, hogy létezne-e akkor is, ha a visszavert sugarak nem az én szememben gyűlnének össze, vagyis magába foglalja tavalyi kételyeimet Marienbadból, s a fát, márványosan fehér, csontfehér, sárgásfehér kérgével, mely simaságával úgy vonzaná a tenyeret, akárcsak a márvány, s melynek hatalmas törzse embermagasságban kettéválik, az öregasszony eszébe juttatva két test, két szerető mindig összetartozását, s végül magába foglalja az öregasszonyt, ki áll a fa vesszőnyi árnyékában, a tó felszínén bámulva a világ tükörjelenségeinek játékát, arra tanítva engem, hogy itt, ebben a keskeny sávban az is megszólítható, aki nincs.
E márványkérgű vadcitromfa ágazatából nem mélyesztem magamba annak a tavalyi, annak a másik fürdőhelyi felismerésének a töviseit, hogy elbírhatatlan ennek a költészetnek a világa, hanem azt hiszem, a bírhatóság keskeny pengeélén táncolva teszi bírhatóbbá azt a tájat, hol nap mint nap járunk.
Ha kívülről tekintek a megtett útra, amit ennek a költészetnek a talaján jártam, ki kell emelnem ritka csúcspontját, a Csönd és hallgatás között című kötet prózaverseit. Ezeknek a verseknek sajátos kettős természetét, ahol e kevésbé feszes formában elválaszthatatlanul egymásba gabalyodik az érzéki tapasztalat leírásának fogalmiságon túlmutató érzéki nyelve a fájdalmas szorongató gondolatok érzékiséget távoltartó fogalmi nyelvével. E szövegekben a fogalmiság nyelve, a mondatok gondolati, logikai struktúrája virtuóz módon jelöli ki az olvasás haladási irányát, vagy a kezdeti metaforámnál maradva, az út irányát. Míg az érzéki tapasztalatok érzéki nyelve vitalizálja a könnyen önjáróvá váló fogalmiság szárazságát, vagyis – maradva a kezdeti metaforámnál – ez adja a léptek döccenő ritmusát. Ügyesen elkerülve így mind az érzékiség túláradásának hamisságát, mind a fájdalmas tapasztalatokat eltávolító fogalmiság hidegségét.