Kovács Alex kiállításmegnyitó beszéde
Üdvözlöm a jelenlévőket!
Engem ért a megtiszteltetés, hogy megnyithatom SZABÓ DORKA Ezüstmetszés című fotókiállítását.
Dorkával a megismerkedésünk napján egy estébe nyúló délutánt beszélgettünk végig a fotólaborban. Aznap egy nagyítás sem sikerült neki. Nagy érdeklődéssel lebzseltem körülötte, és figyeltem a dolog praktikáját. Kérdések garmadáját tettem fel neki, mind a munkaterv, mind a technika vonatkozásában. Dorka viszont akkor még szenvedélyesen elzárkózott attól, hogy holmi teoretikus keretek között fogalmazza meg a terveit. Szó mi szó, sokkal inkább megismertem őt magát a válaszai, koncentrált jelenléte, mozdulatai által és a munkájával való fizikai viszonyából, mint a sorozat koncepcióját a fogalmak tükrében.
Volt egy víziója: test a tájban. Megszólította valami, aminek elhatározta, hogy a végére jár. Nekirugaszkodott, hogy ezt végigvigye – ennek nem koncepciója van, hanem története. Sztorik tömkelegét hallottam, a helyzetekről, a körülményekről, a beállításokról, a próbálkozásokról. Ki milyen érzelmi hangoltságban volt jelen, milyen láthatatlan tényezők hozták létre azokat a konstellációkat, amelyeket a fotók megörökítettek. A rögzült képek azonban leválnak létrejövetelük időbeli körülményeiről, itt és most csak a kimerevedett pillanatok együttállásai jelenvalók.
Sokak szerint a fotográfia mint médium sajátossága a transzparencia, az átláthatóság, ami által a fénykép sajátos valóságértékre tesz szert. A kép valóságának illúziója megvastagszik még azáltal is, hogy a látvány a tárgyról visszaverődő fény megkötésével jön létre, így a fotók egy, a valóságérzékelést magán átengedő kép zárt világává lesznek. Ez a valóságos, zárt világ Dorka szemléletének és szemének kapujában tárul fel és lép kapcsolatba a befogadóval. A kapu kulcsa ekképpen a kép terének szerveződése a beállítás perspektívája a test és a táj, valamint a fényviszonyok függvényében.
A sorozat tizenkét képe négyes osztásban rendeződik a négy évszak szerint. Az évszakok egyenként három képen mutatkoznak meg előttünk. Minden hónapra jut egy kép, azonban a sorozat mentes az egyértelmű megfeleltethetőség didaktikus kényszerétől. Az évkör naptári ritmusszabásának teljességében a valóság, az időjárás esetlegességét és mindenkori egyediségét tükrözik a képcsoportok azzal, hogy az évszakokat négyszer három képen reprezentálják anélkül, hogy egy átfogó narratíva ideáltipikus motívumainak felsorolásává alacsonyodnának.
A képeken egy férfit látunk a tájban.
A modell az az ember, akit egy éve próbálok megérteni, amióta kollégák vagyunk.
Hogy ki ez a férfi a képeken, mégis lényegtelenné válik. Hiába ismerem, itt idegenné lesz. Egy férfi – „A férfi” – mezítelenül, intim testi érintkezésben a környezettel. Civilizáció előtti közvetlen viszony, kiszolgáltatottság, amiben értelmet nyer a természet anyai minőségben való megszólítása. Azonban a képek a lehetséges viszonyok egész palettáját felsorakoztatják a test helyzete, gesztusai, az évszak és a nézőpontban megnyíló térmélység metszetében. A test gyermeke, szeretője, játszópajtása, legyőzője és legyőzöttje, része és belevetett zárványa a természetnek.
Vessünk egy pillantást az egyik tavaszi képre! A kép síkszerűségét a középen horizontálisan kibontakozó szimmetrikus formák alapozzák meg: a vízen tükröződik az égi világosság, a képet uraló derengő világosságot pedig a gömbformából csóvaszerűen elvékonyodó sáv választja ketté. Az előtérben egy tükröződő lombozatú fa bolyhos, fészekszerű mintázata körformát idéz meg. A lomb körforma szerinti rendeződésének meglátását erősíti a képmező bal szélén levő határozottabb, szintén megszakadó körforma. A tükröződésben megkettőződő tárgyak nem alkotnak tökéletesen tükörszimmetrikus formákat. A vízfelületen instabilan megkettőződött kép olyan, mint a reflexió. Páli parafrázissal élve, tükör által homályosan – homályosan ugyan, de megidéződik a tükrözés által a szimmetrikus formák tejessége. A képmező metszete síkszerű, de a fa helyzete és az emberi test mozgása megerősíti a tér mélységének érzetét. A térmélységet megnyitó fa kiemelkedő, központi elhelyezkedésén túl emlékeztet a világfa-ábrázolások azon típusára, ahol a törzs mindkét végén az alsó és felső világban is lombozat bontakozik ki. A férfi teste is megkettőződik, ezáltal részévé válik a kép világának, ugyanakkor a térbeliséget fokozó jelenléte, céltudatos mozgása a természet, a tér bejárójává, felfedezőjévé teszi. Ellentétben a másik, nagyon finom japán fametszet világát idéző képpel, a térbeliség hatása feloldódik, a víz szinte összemosódik az éggel, a modell teste pedig a fa törzseivel és ágaival. Így mintegy a természet dinamizálódik az emberi test által.
Amennyiben megszólít bennünket a fotó, minden mondatnál közvetlenebbül és igazabban beszél hozzánk Dorka szemén keresztül a férfi teste a táj foglalatában. Teszi ezt természeti térbe vetettségének érzelmi tónusával és a képkivágásban érvényesülő irányvonalak ismétlődésének, tükröződésének arányos, finom szerkezetével együtt rezonáló emberi gesztusokkal.
Így bátorítok mindenkit, hogy ne szégyenlősködjön, hanem mihamarabb kerüljön személyes viszonyba a sorozattal!
A beszéd elhangzott 2014. június 30-án este hét órakor, a kiállítás megnyitóján.
A kiállítás megtekinthető: 2014. június 30. – július 4. (H–P 10.00–18.00, Sz–V 14.00–18.00)
MÜSZI – Művészeti Szint | 1085 Budapest Blaha Lujza tér 1. – Corvin Áruház III. emelet
2014. július 10. – augusztus 7. (H–P 7.00–23.00, Sz–V 9.00–23.00)
Kelet Kávézó és Galéria | 1114 Budapest Bartók Béla út 29.
