Hogy Bécsen át kellett Krakkóba repülnünk, annak van szimbolikus üzenete. A Monarchia mint múlt összeköt bennünket. De még inkább a szabadság szeretete, a szeretve gyűlölt közös közép-európai kultúra.
Az is szimbolikusnak tekinthető, hogy meghívónk, a 14. században alapított Jagelló Egyetem Filozófiai Intézetének professzora, Milowit Kuninski, az Európa Hotelben foglalt számunkra szállást. Ez a kis kincsesdoboz 1884-ben épült, és magán viseli a Monarchia minden szép emlékét.
De megint mondom, Lengyelországot nem csak a Monarchia köti össze Magyarországgal. Ellenkezőleg: a lengyel-magyar párhuzam megelőzi a Habsburg korszakot, és tovább is él annál. Ezúttal például azért látogattunk Pócza Kálmán kollégámmal a fagy ostromolta lengyel kulturális fővárosba, mert az ősi egyetemen érdeklődtek a magyar alkotmány körül kialakult ádáz és áldatlan vita iránt. A Filozófiai Intézet és a Centre for Political Thought think-tank közös műhelyrendezvényét a Collegium Novum szenátusi termében tartották, ez is mutatja, a dologra kitüntetett figyelmet fordítottak. Magyarországról rajtunk kívül Törő Csaba, a Külügyi Intézet munkatársa volt meghívva, aki másnap Varsóban vett részt egy hasonló rendezvényen.
Hogy miért érdeklődnek a lengyelek a téma iránt? Hiszen nekik sikerült egy majdnem konszenzusos új alkotmányt elfogadniuk (csak a jobboldal maradt ki majdnem teljesen a paktumból). Az Orbán-kormány elleni nyugati reakciók azonban nyilván emlékeztetik őket azokra a támadásokra, amelyek akkor érték Lengyelországot, amikor a Kaczinski testvérek határozták meg politikáját. Ám a magyarok iránti szimpátia megnyilvánulása nem csak a Jog és Igazságosság pártjának támogatói felől érzékelhető. Tudjuk, maga az újraválasztott miniszterelnök, Donald Tusk is – bár óvatosan, s nem kritikátlanul – támogatásáról biztosította a magyarokat.
A jogászi és filozófiai erőket felvonultató krakkói tanácskozáson kétségtelenül sokkal megértőbb hangulat uralkodott, mint az Európai Parlamentben. Bár érzékelhető volt egyfajta megütközés azon, hogy az alkotmányozó erők sok helyen erőből döntöttek az alkotmányozás folyamatában, azzal a helyzetértékelésünkkel, hogy Orbán legnagyobb problémája mégis az, hogy más nyelvet beszél, mint a politikailag korrekt európai politikai elit, nagyrészt egyet értettek. Ismerősnek tűnt számukra továbbá az a leírás, amelyet Pócza Kálmán kollégám adott az alkotmányozási folyamat egészének ellenzéki obstrukciójáról. Kuninski professzor talán legerősebb kérdése viszont arra irányult, hogy vajon lehetséges-e a gyakorlatként olyan hosszú ideig megszakadt tradíciót újra éleszteni, s ismét megkövetelni a történeti alkotmányra támaszkodó alkotmányjogászi gondolkodásmódot. Magam válaszomban azt próbáltam hangsúlyozni, hogy Magyarországon egészen a 49-es alkotmányig a történeti alkotmány volt a jogrendszer alapja, így valójában nem is kell olyan nagyon mélyre ásni a jogtörténetben az például az Alkotmánybíróságnak, ha az Alaptörvény által expressis verbis megkövetelt releváns új jogi szemlélet kimunkálásához keres muníciót. Szerintem ugyanis az alkotmánybírósági gyakorlaton fog múlni, hogy vajon képes lesz-e kreatív módon reagálni a hazai jogásztársadalom a megszakadt jogfolytonosság visszaállítását igénylő alaptörvényi rendelkezésre.
A krakkói szellemi elit tehát ma is érdeklődve és megértéssel, de nem kritikátlanul figyeli a magyar vezetés munkálkodását és a magyar politikai gondolkodás alakulását. Érdemes lenne a honi politikai és intellektuális elitnek is meglátni a szövetségest a lengyel félben. Hisz esetükben a történelmi érzékenység meglepően sokat segíthet a vitatott kérdések közös továbbgondolásában. S nyilvánvalóan közös érdek a közép-európai régió erőteljesebb uniós és akadémiai képviselete. A Krakkó-Budapest együttműködési tengely ilyen értelemben sikerre van ítélve.
