Valamire irigylésre méltó módon ráéreztek ezek a betyár kolozsváriak! Talán arra, ha másra nem, hogy miként lehet az átkos posztkommunista örökségből kulturális-művészeti tőkét fabrikálni.
Ami ugyebár nem kis teljesítmény. Merthogy az az átkos ott tényleg átkos volt, s a szabadság meg Funart hozta el nekik. Erre szokás azt mondani: csöbörből vödörbe. És pont ezt tették: ecsetüket csöbörből vödörbe mártva, megcsináltak egy kisebb kulturális csodát: lepukkant városukat felhelyezték a világ művészeti térképére – ahol Magyarország pillanatnyilag még nincs igazán ott.
Lehet, hogy épp a jelentős történelmi ellensúly volt szükséges mindehhez, úgymond teher alatt nő a pálma? Mert mintha Berlin huszadik századi sorsának lenne az erdélyi város közép-európai pandantja. Mindkét világháborúban vesztesnek bizonyult Berlin, a bűnös város, büntette is a történelem, rendre. S e megosztott, kifosztott, befalazott város Európa egyik kulturális boszorkánykonyhájává vált, ahol az emberre piszokként ragadt a kultúra. S persze az ellenállás diszkrét bája is, kritikai és önkritikai szólamokkal egyetemben.
Kolozsvár magyar város volt, Cluj ki akarta tagadni magyarjait. S ma itt van egy különös kreatúra: egy posztkommunista képlet, amely tetőtől talpig művészetre van hangolva. Vegyük példának Veres Szabolcsot: az 1983-as születésű (tehát harmincadik életévét be nem töltött) művész, aki Kolozsvárt járta ki művészeti iskoláit, s fiatal román festőként határozza meg magát életrajzában, 2010-ben például New Yorkban, Chicagóban, Amszterdamban és Rotterdamban állított ki. Rajta keresztül a Műcsarnok kiállításáról tájékoztat a Spencer Brownstone Gallery blogja is.
Persze nem minden kolozsvári festő ilyen szerencsés. Mint ahogy nyilván nem is mind ilyen tehetséges. Ám egy biztos, a 21. század első évtizedében elindult egy történet Kolozsvárott, egy talán világra szóló sztori, amely most méltó helyen mutatkozhat be Budapesten is a Műcsarnokban. Ami talán szintén nem véletlen: egy évvel ezelőtt, amikor Gulyás Gábor átvette a Műcsarnokot, s rendezett egy nagy konferenciát a kortárs magyar művészet megjelenítésének módjairól, nos, akkor hallottam először Berszán Zsolttól erről a közép-európai (talán nem is) csodáról. S egy év múlva már itt van egy majdnem összefoglaló kiállítás a kolozsvári kortárs művészetről.
Igaz, nem csak az új direktor fogékonysága kellett a projekt megvalósulásához. Szükség volt még ehhez például Angel Juditra is, a kiállítás kurátorára. Az aradi születésű muzeológus Bukarestben végezte művészeti főiskolai tanulmányait, bécsi és New Yorkban tett tanulmányutakon edzette a kortárs művészet iránti érzékenységét, s először Aradon alakította ki a kortárs művészet méltó megjelenítésének módját. 1998-tól a Műcsarnok kurátora.
A kortárs kolozsvári művészetet (és hangsúlyosan nem kolozsvári iskolát) bemutató kiállítás koncepcióján évek óta dolgozik. Mint a sajtóbejáráson kiderült, a kiállítás fő gondolatai közé többek között a következők tartoztak:
- a történelemre, mint személyes és közös múltra való közös(ségi) emlékezés vizsgálatának modusai Kolozsvárott,
- a helyi rendszerváltás művészi dokumentálásának a bemutatása,
- a hagyományos táblakép-festői és a konceptuális művészi programok összevetése,
- a művészet ideológia-kritikai szerepe, művészet és politika viszonya,
- a művészet és intézményrendszerének viszonya.
Mivel a sajtóbejárás nem alkalmas a művekkel való intim viszony kialakítására, ezért csak néhány megjegyzést szeretnék fűzni e kurátori koncepcióhoz.
Először is: rendkívül szerencsés, de minden erőlködés nélküli a román és a magyar nemzetiségű művészek együttgondolkodásának érzékeltetése. Nem csoda ez, hisz – szemben a kortárs kolozsvári politikával – maga a bemutatott anyag nem tematizál e tekintetben semmiféle feszültséget, így a kiállítás koncepciója nem is tárgyalja e problémát. Ami elvezethet akár egy olyan radikális tétel végiggondolásáig, hogy miként szolgálhatna a művészet a nemzetiségi konfliktusoknak talán nem a megoldására, de az egyértelmű meghaladására.
A kolozsvári anyag hallatlanul friss, eleven és izgalmas. Pedig leginkább arról szól, amiről nekünk, itt Kelet-Közép-Európában más nagyon elegünk van: a posztkommunista jelenről. Úgy tűnik, az a politikai frusztráció, ami a művészek mindennapjait áthatotta, olyan múzsaként szolgált, amely csakugyan mellbevágóan újszerűvé teszi ezt az anyagot. Ehhez azonban az kell, hogy a helyi művészeti élet kialakítsa azt a város-brandet, amely aztán eladhatónak bizonyul a nemzetközi művészeti színtéren is.
Ez pedig elvezet egy harmadik problémához: a Műcsarnok 32 alkotót felsorakoztató reprezentatív kiállítása azért különösen tanulságos, mert nem csak tehetséges ifjú művészek alkotásait tárja elénk, hanem mögé – szó szerint a képek mögé, mert a Műcsarnok apszisába – helyezi azoknak a művészeti intézményeknek a tömör bemutatását, amelyek döntő mértékben járultak hozzá a Kolozsvár/Cluj brand bejáratásához, kialakításához és belakásához. Az Ecsetgyár, a Bázis vagy a Kolozsvári Művészeti és Design Egyetem (mely izgalmas módon épp a Mátyás-házban működik) ma már legendás helyszínei a kolozsvári kortárs művészet születésének.
S ha már építészet: érdemes még egy szót szólni képzőművészet és építészet viszonyáról. Nemcsak arról, hogy milyen invenciózusan használja ki a Műcsarnok csodálatos tereit a kiállítás, hanem hogy miként járul hozzá maga a kurátori koncepció is ehhez a térélményhez. A hatalmas termekben ugyanis Kim Attila, szintén kolozsvári kötődésű építész ytong téglából építkező építményei szabják újra viszonyunkat a falakon kiállított, vagy a térbe beállított objektekhez. S megint másfelől: az intézmények hangsúlyos háttérbe állítása magának a kiállításnak az önkritikájaként is olvasható: a kiállítás rendezése a Kunsthalle típusú bemutatás meghaladására tesz kísérletet, együtt tárva a befogadó elé a kész termékeket, a műalkotásokat, s azon intézményeket, melyek ezeknek az alkotásoknak a megszületését és további sorsát is nagyrészt meghatározzák. Ezzel kapcsolatban csak egy megfontolandó infó: a művek nagyobbik részét nyugati múzeumokból kérte el a Műcsarnok, vagyis azok ma már nem Románia területén találhatók.
Végül: a sok terméketlen szakmai vita áldozatává vált Műcsarnok döntése, hogy most a kolozsváriakat emeli ki a kortárs művészeti szcénából, jelzésértékű. Hisz ebben a művészetben a határon inneni magyar szem számára egyszerre tapasztalható meg az otthonosság és az idegenség élménye is. S persze a gesztus által a Műcsarnok önkritikát is gyakorol, s bizony a határon inneni művészeti szcéna (tehát nem pusztán a kánon, de az intézményrendszer és a rendszerváltás óta oly hektikusan működő honi kulturális kormányzatok) határozott kritikáját is adja.