Késve érkezem a Hadik Kávéházba, ahol meglepően sok ember gyűlt össze a Szépirodalmi Figyelő-Díj átadására (05.17.18.00). Díjazottak és „díjazók” egy kanapén ülnek, mögöttük a kortárs arcképcsarnok: a falakon Hegedűs János írókat, költőket megörökítő portréfotói. „Díjat kapni jó” – hallom a főszerkesztő, Pápay György köszöntőjének utolsó szavait. Majd Falvai Mátyásnak, a 2011-es SZIF-díjasnak adja át a szót: ő köszönti Bodor Ádámot, a mostaniak egyikét.
Szavai nyomán a Sinistra körzetet járjuk be, a kiveszett részvét, és a Verhovina mágikus nihilizmusának világába lépünk, és egyet kell értenünk vele, amikor megállapítja: „lassú folyású történetei kikövetelik a figyelmet”, s mintha szereplőin az egyetemes emberit keresve kísérletezne.
Bodort a kortárs magyar irodalom legegyenletesebb és legegyedibb életművet létrehozó írójának titulálja. A meghívóban „beígért” felolvasás helyett a próza nehézsége miatt csak pár választ kapunk Falvai kérdéseire. Először a nyomorúságos regény-világokról faggatja, illetőleg arról, hogy mennyire jogos kesernyés humort érezni bennük, gondolt-e erre az íráskor; „ennél azért ösztönösebb” – hangzik a felelet. Majd Az utolsó szénégetők tárcakötet kapcsán a klasszikus tárca műfajáról kérdezi, hogy határozná meg. Bodor egy különös életmódhoz, a könnyed, polgári élethez köti, mely szerinte jellemzően a két világháború korszakában dívott. Mint fiatal író, a technikai dolgokra tér ki; a szikár, tömör szövegek létrejöttére: mennyire alkati, vagy mennyire inkább megdolgozott módon alakulnak ki. Az író elmondja, hogy mindig a saját esztétikai elvárása szervezi ezeket, nem szabad túlírni a szöveget, azaz az ízléséből, alkatából fakad. „Bónuszkérdésként” Erdélyhez, az ihletforráshoz való viszonyát firtatja, így derül ki, hogy a könnyebb határátlépés miatt már gyakrabban látogat haza.
A másik díjazott Győrffy Ákos, akinek Vincze Ferenc mond laudációt. A Győrffy-versek működését lírai módon írja le: olvassuk a tájat; felvesszük ritmusát; kimerevedik; ráébredünk, hogy idegenek vagyunk; figyelni kezdjük a tájat; magunkat, majd újra a tájat; „lehet-e, hogy valaki inkább már táj?”; talán lehet, de talán válasz sem kell, elég a kérdést feltenni; a figyelem irányát követjük: néz, lát, megnevez – Győrffy tud megnevezni, és csak ez van! A táj felé fordulva az ismeretlenbe nyit utakat. A táj látása kiterjeszthető – magunkat is felismerhetjük mozdulatainkban, de ehhez látni kell. A költészet mozdulatlanság, csönd, időtlenség, és a bennünk rejlő lehetőség – mondja. Majd a költő könyvhétre megjelenő esszékötetéről kérdezi, mi indította el egy ilyen nagy váltás felé? Győrffy válaszából kiderül, hogy ez az eddigi szövegek újjáépítése, s nincs benne emberi tényező, a teljes táj felé fordulásé a kötet. Majd amikor Vincze egy következő verseskötetről faggatja, elmondja, hogy az utóbbi egy évben nem is írt verset, de titokzatosan hozzátette, azért majd lassan körvonalazódik valami… Végül felolvasással zárult az est, díjazók és olvasók örömére, de talán a díjazottak is örültek.
bedi kata