Spišák Monika
A második világháború folyamán a polgári lakosság ellen elkövetett bűnök döbbenetes mértéke világszerte már igen korán megteremtette a felelősök megbüntetésének igényét. A nürnbergi elvekre alapozott bíráskodást azonban főként átpolitizált jellege és jogalkalmazása miatt számos kritika érte, miközben a társadalmi elégtétel létjogosultsága továbbra sem képezi vita tárgyát.
A háború után szovjet érdekszférába került közép-európai országokban mindenütt különleges bíróságokat állítottak fel a háborús bűnösök megbüntetésére. Mindegyik ország lefolytatta a maga látványos kirakatperét, amely politikai és ideológiai célokat egyszerre szolgált. E látványos pereken kívül a háborús bűnös perek a térségben mindenütt a társadalom széles rétegét érintették nagy számban. A Barna Ildikó – Pető Andrea szerzőpáros „A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten” című kötete ezek közül a nem túl nagy közfigyelmet keltő, ám a társadalomra nagy hatást gyakorló perek közül az 1945-1949 között, a Budapesti Népbíróságon lefolytatott ügyekre koncentrál.
A kötet bevezetője az elvégzett alapkutatást a népbíróságok történetének és emlékezetének konfliktusával indokolja, amely konfliktust csak mélyíti a különleges bíróság intézményének átpolitizált jellege. A téma szakirodalma folyamatosan bővül, de ennek csekély hatása van a közgondolkodásra, miközben tény, hogy a magyar lakosság mintegy tizedét érintették valamilyen módon a népbírósági eljárások. Rengeteg tehát a személyes történet, amelyek egy része az egykori vádlottaktól származik, így a tény, hogy valóban léteztek számonkérhető és számonkérendő bűncselekmények, háttérbe szorul. A szakirodalom ugyanakkor többnyire intézménytörténetre fókuszál a kutatásokban, illetve egyes áldozatok személyes történetét írja meg, ismert, a Horthy-korszak véleményformáló elitjébe tartozó emberek történetét. Az ezekben az eljárásokban érintett nagyszámú átlagember története így kikerül a nyilvános emlékezetből. A szerzők merőben új módszertanon alapuló kutatásának a célja a népbírósági perek komplex jogi folyamatként való értékelése, túllépve az igazságszolgáltatás kontra megtorlás dichotómiáján, amely az eljárásokkal kapcsolatban jellemzi a történelmi emlékezetet.
A könyv először röviden ismerteti a népbírósági eljárások jogi hátterét, majd az alkalmazott kutatás módszertanát. Az alapkutatás során a kvantitatív társadalomkutatás eszközeivel éltek oly módon, hogy általánosítható eredményeket kapjanak. Ez gyakorlatilag a feltáró és megerősítő kutatási megközelítés együttes alkalmazását jelentette, melynek során a kapott információ-halmazban az azonosságok keresésére fókuszáltak. A végleges kérdőív nyolc (az aktára, az ügyre, a vádlottra, az ügyvédre, a vádakra, a tárgyalásra, az ítéletre és a tanúra vonatkozó) adatlapot tartalmazott.
A kutatás során a Budapesti Népbíróság mintegy 22 ezer aktájából ötszázat vizsgáltak át. Összességében reprezentatív mintavételt alkalmaztak, minden évből száz akta került be a vizsgáltak közé. Az évenkénti bontásba az ügyek véletlen mintavétellel kerültek. Mivel a kapott adatok egy része statikus, a másik része viszont dinamikus volt, részletes kódutasításra volt szükség, valamint az adatbázisok teljes konzisztenciájára. A kapott adatbázisok három szinten (vádlott-szint, tanú-szint, tárgyalás-szint) készültek el. Módszertani szempontból a kapott eredmények egy-, illetve többdimenziósak lettek, vagyis értékelhetővé vált nem csupán egyes jellemzők átlagos előfordulása, hanem a különböző jellemzők közötti összefüggés is. A mintavételi eljárás és az interdiszciplináris megközelítés miatt a Budapesti (de csak a budapesti) Népbíróság teljes iratanyagára vonatkozó statisztikai becslést lehetett tenni, természetesen bizonyos nagyságú hibahatárt számításba véve.
Az ügyek általános elemzése után a kutatás a vádlottak, a tanúk, illetve az ügyvédek profiljának megalkotására fókuszált, nem, életkor, születési hely, iskolai végzettség, társadalmi pozíció, kor és nyilas párttagság szerinti bontásban. A kötet további része magukat a pereket jellemzi. Általános jellemzőként vizsgálták a perek hosszát, illetve a tárgyalások számát. Külön elemezték a tanúknak a perben játszott szerepét, vagyis a vád és a védelem tanúinak arányát, a vallomások értékességét, a tanú profilja és a tanúvallomás közötti összefüggéseket.
A kötet következő fejezete a pereknek a társadalmi nemek szerinti jellemzőit, vagyis a nők szerepét vizsgálja. Ami a női vádlottak demográfiai adatait illeti, a kutatás eredménye rögtön két sztereotípiának is ellentmond. Az egyik sztereotípia, hogy a vádlott nők a fiatal korosztályba tartoztak. A kutatás azt az eredményt hozta, hogy körükben 38 év volt az átlagéletkor. A másik sztereotípia, hogy ezek a nők valamiféle külső befolyás, megtévesztés áldozatai lehettek, miközben az adatok szerint a női vádlottak a népességnél lényegesen magasabban iskolázottak.
A kötet záró fejezete a népbírósági eljárásoknak a zsidó identitás megváltozásában játszott szerepét elemzi, arra keresve választ, hogy a zsidók népbírósági tapasztalata mennyiben járult hozzá a negatív identitásuk kialakulásához. A zsidók körében a soá már önmagában is megerősítette azt a vágyukat, hogy megszabaduljanak zsidó identitásuktól, ezt a háború utáni politikai környezet csak erősítette. A zsidók kárpótlásának elmaradása, felülreprezentáltságuk az igazságszolgáltatásban és a kommunista pártban, az újjáéledő antiszemitizmus mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a kollektív emlékezet összemossa a háborús bűnösöket a sztálinizmus áldozataival, amelynek egyik hozadéka a rejtőzködő zsidó identitás fennmaradása lett.
A kötetben vázolt alapkutatás számos érdekes eredményt hozott, amely meghatározhatja több, későbbi kutatás irányvonalát is. Amiben merőben újat hozott a szerzőpáros, az a kvantitatív módszertan alkalmazása, amelyhez mindvégig szigorú fegyelemmel ragaszkodtak, és amelynek segítségével jó néhány, a népbírósági eljárásokat érintő sztereotípiával számoltak le. A történészek számára ez a kutatás bizonyítja, hogy a tudományágban nem csak alkalmazható, hanem eredményekre vezetően alkalmazható egy szociológiai kvantitatív módszer. A kapott adatok összességében árnyalják a népbíróságok és az egész korszak történetének képét, rávilágítanak új nézőpontokra, új perspektívákat kínálnak a jövőbeni kutatások számára.
