1957-ben születvén, Anton Molnár kicsit lekésett a hatvanas évekről. Ezért képei tanulsága és a nyilvánosság számára elérhető arcképe szerint a művész olthatatlan nosztalgiát érez a kor iránt. Múltba révedése különös módon elegyíti a kommunista múlt rekvizitumait New York és Párizs totemjeivel – mindez egy jól felismerhető stílust eredményez festészetében: kelet-európai születésű rockandrollt.

Elsőre tán eltévedve érzi magát a művészetkedvelő a túlsó Váci utca turistacsalogató világában. Itt látható még holnapig Anton Molnár kiállítása, a könnyen megjegyezhető Gefrodinspex Galériában. De jobban belegondolva tulajdonképp nem idegen ez attól a világtól, amit a Párizs környékén, Barbizonban élő művész kiállításaira  Budapestre becsempész. Mert az 1957-es születésű festő, aki a nyolcvanas években családjával együtt hagyta el a még akkor is reménytelennek tűnő Magyarországot, a giccs határáig merészkedik el színes, szélesvásznú festményein.  Másként fogalmazva, a bóvli apoteózisát nyújtja különös, ugyancsak eltérő szellemi forrásokat ötvöző munkáiban.

A mostani kiállításon például a következő hatások érzékelhetőek: a szociofotókra emlékeztető fotórealizmus, a rockzenét megjelenítő képi világ, erotikus giccsfestészet, a képregények nyelvére emlékeztető pop-art, a képversek világa, gesztusfestészet, az amerikai álom és annak kritikája. Takarító néni egy díszes íróasztal fiókjaiban turkál. A művész egy fényesre glancolt Csepel kerékpáron. Műanyag lendkerekes játékautók, a jellegzetes benyomható fejű sofőrjeikkel. MEsztelen pár, látszólag a plafonra festve. Boltíves utcarészlet, amerikai házfalon különös festmények. Egy görcsbe rándult nő egy széntanulmányon, a korai Van Gogh ihlette talán. Sötétbőrű meztelen nő képe, kép a képben. A képek témája mellett megfestésük módja is fontos. Egyrészt a precíz, már-már fotórealista hatás: a vörösboros pohárban a torzult tükörképek. Ám érdekesebb talán a mélység és a felület játéka: a szépen eldolgozott tér felszínén elnagyolt gesztusokat hagy az ecset. S persze betűk is a felületen, szó szerint felülírva a térélményt.

Ám az egyedi festmények gazdag szellemi hátországánál is fontosabb a közeg. Ezek a különös hangulatú, múltat és álmot elegyítő, sokféle – hazai és nemzetközi - hatást feldolgozó képek itt, ebben a romgalériában különös kontextusba kerülnek. Először is, amikor mi betértünk a galériába, maga a művész is ott volt, életnagyságban, élőben – s persze a képeken is. Melyik az igazi: a valódi, a festett önarckép, vagy a kép, mely nem tagadja meg festőjét, anélkül, hogy arcát is megjelenítené. S a művész mellett ott vannak a tárgyak is: a Csepel kerékpár, a játékvonat, a műanyag szék. A tér és a képtér összeér, egymásba játszik. A romok közt a romfestészet kivirágzik. Ráadásul a térből a szabadba is kitör, burjánzik, mint a májusi növényzet, e festészet. A hátsóudvar falán a képek külön életre kelnek – fölöttük a néni nagy garral ereszti le a redőnyt: a művészet behatol a hétköznapokba, s kinyitja a szemünket a Váci utca hátsó udvaraira.

Nagy Kaland! Jóféle, izgalmas, élő művészet.