Régi József Attila-számait adta elő a Kaláka együttes Kapolcson, és mégis valami új született. A falusi udvaron legnagyobb sikert egy kávéházi kuplé aratott: a Születésnapomra.
Ki tudja, meddig tud még túlélni Kapolcs, a Művészetek Völgye? Ez a korai hetvenes évek retrójaként született vállalkozás Wodstockot és Déry Képzelt riportját áthelyezte a Balaton-felvidék kevesek által ismert helyszínére, színmagyar körülmények közé, elegyítette a táncházmozgalom hőskorával és a népi kézművesek reneszánszával, az alternatív irodalom, -színház, -zene és -képzőművészet bemutatkozásával, s létrejött egy sajátos képlet, a Művészetek Völgye, mint „életérzés”.
Márta István találmánya egyedülálló. Néhány festői kis falut próbált a kultúra révén helyzetbe hozni, s így egy hétre összeköltöztette a pesti értelmiségit a falusiakkal, a lepukkant hippieket az első ártatlanságukra rácsodálkozó egyetemistákkal, a sznobokat és a turistákat, a művészet és a társadalom kitaszítottjait a legdivatosabb irányzatok képviselőivel, az autentikus népi kultúrát a lacikonyhák világával, a keleti vallásokat a helyi katolikus és evangélikus közösséggel. Szénát a szalmával.
A dolog legfurcsább része talán a finanszírozása. Nyilvánvaló, hogy az ötlet gazdaságilag életképtelen: a szűkös tér, a világtól elzárt falvak közege nem alkalmas egy 21. századi kulturális megarendezvény megtartására. És ennek ellenére több mint 20 éve zajlik Kapolcs. Egy hétre csak, de évről évre megtörténik, akár csak egy kisebb csoda.
A kérdés az, hogy lehetne az ötlet eredetiségét megtartva a kor követelményeihez igazítani a műsorfolyamot. Valószínűleg sehogy: Kapolcs ugyanis szintén nyilvánvalóan a kulturális ipar hangos tagadása, egyértelmű elfordulás kíván lenni a fogyasztói kultúra, a kulturális fogyasztás világától. S 2000 után ez az eleve és vállaltan nem „cost-effective”, inkább alternatív, zöld- és öko-kulturális, autentikus népi vállalkozás került bele a politikai présbe – de valahogy még ezt is túlélni látszik, bár egyre inkább anakronisztikus jelenségként.
Itt van például a Kaláka Versudvar.
A Gryllus Dániel, Virág Erzsébet és Lackfi János által megálmodott ötlet, mely a nap más-más szakában szívesen énekelő gyerekeket, verselő ifjakat és kevésbé ismert és befutott költőket meg zenészeket lát vendégül, láthatólag jól működik. Bár korábban résztvevője is voltam Lackfi János versimprójának – innét is köszöntöm a Misztrált, akik emlékezetesen improvizáltak a népdal variációjaként helyben sütött verseinkre -, most érdeklődőként is elvarázsolt.
A Kaláka József Attila-estjén Galkó Balázs színész volt a vendég. Egy zeneszám, egy elmondott vers, bő egy órán át, csak tiszta forrásból – József Attilától. S egy kivétellel a nézők hűségesen betartották az előadás elején megszavazott döntést – hogy nincs számok közötti taps. Hogy miért volt érdekes az est? A Kalákát Szabó Lőrinc CD-je óta meglehetősen kiábrándult lelkiállapotú csapatként értelmeztem. Gryllus Vilmos születésnapi koncertje sem volt kivétel ez alól, bár kislánya éneke révén a jövendő reménye mégiscsak belopózott a dalok világába. Nos, úgy gondolnánk, József Attila költészete pont alkalmas az ilyen megkeseredett öregedő férfiak számára, hogy keseregjenek, világ nagy kiábrándultságukról adjanak a zene nyelvén is hírt. El is hangzott például a Tudod, hogy nincs bocsánat. De jó részt egyedül gitározta Radványi Balázs, egyszerűen, sallangtalanul - igaz, amikor bekapcsolódott a zenekar, egyáltalán nem tűnt már olyan kiábrándítónak. Aztán ott volt az Altató, szintén Radványi Balázs gitározta el – de ráfeleselt Galkó Balázs, akinek a kis Balázsa csak nem akart elaludni, a végén az értelmiségi apuka már-már hisztizett…
Hasonló poénok, ellenpontok, zene és versmondás egymásnak felelgető játéka tartotta meg a telt házas koncertet. A végén vastaps, újabb poén (Csókol Attila, a gyerek költő töredéke), s rá feleletként, a Születésnapomra. Mit tud az a szívfájdító klarinét-játék, amire még a halottak is táncolni kezdenek?