Peresztegi Miklós
A Iustitia modellt áll című kötetről
Sokan úgy gondolnak a jogra, mint valami száraz, ember alkotta viszonyokat egyértelműen szabályozó rendszerre. Emiatt nem is tartják fontosnak vagy akár lehetségesnek a jog vizsgálatát olyan aspektusokból, amelyek elütnek e feltételezett természetétől. Ezzel a kérdéssel a Iustitia modellt áll című kötet is szembenéz, mikor az előszóban H. Szilágyi István azt taglalja, hogy ezúttal a jog „a kultúra legtágabban felfogott részeként jelenik meg”, amely „ezer szállal kapcsolódik annak mindenféle részéhez, így kiváltképpen az irodalomhoz.” (7. o.) A szerkesztők azt a közös mozzanatot vélik felfedezni az eltérő szempontokon nyugvó tanulmányokban, hogy a jogot egyik szerző sem lelketlen gépezetként látja. Épp ellenkezőleg, H. Szilágyi István szerint a fejezetek íróinak jogszemléletében van egy közös gondolat. A jog természetes tárgyának az igazságosságot és az etikát, természetes módszerének pedig a művészetet tekintik. (7. o.) A kötet két szerkezeti egységből áll. Az elsőben olyan tanulmányok olvashatóak, amelyek a jog és a magyar irodalom összefüggéseivel foglalkoznak. A másodikban pedig olyan írások szerepelnek, amelyek a jog és a világirodalom közötti kapcsolatot elemzik.
Az első rész legérdekesebb írása Zombor Ferencé. Madách Imre főművét már többen is megvizsgálták politikai és jogi szemüvegen keresztül. Többek között Moór Gyula is, aki behatóan elemezte Madách drámai költeményének jog- és állambölcseleti szemléletmódját. Az ő meglátásait egészíti ki Zombor azzal, hogy a Tragédia mellett a Civilizátor című művet is beemeli az elemzésbe, szembeszállva azzal az állítással, miszerint a két mű egymással ellentétes jogi és politikai gondolkodásmódot tükrözne. Zombor tanulmánya szerint a Civilizátorban Madách ugyanarra a kérdésre keresi a választ, mint a Tragédiában. Vagyis: mennyire vitte előrébb az embert a civilizáció? Ezt a kérdést pedig abból a hegeli gondolatból bontja ki, miszerint a történelem dialektikus változásai egyáltalán nem garantálják a politikai eszmék tényleges fejlődését.
Az előbb említett tanulmányhoz képest Falusi Márton már nemcsak kapcsolatot keres az irodalom és a jogbölcseleti felfogás között, hanem egy politikafilozófiai probléma vizsgálatára is vállalkozik. Falusi írásában Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra és A falu jegyzője című műveinek segítségével keresi a válaszokat az állam irányítása kapcsán felvetődő kérdésekre. Vajon miben áll a jó kormányzás, és mi kell a megvalósulásához? Falusi nemcsak a 19–20. századra, hanem jelen korunkra vonatkozóan is kereste a válaszokat. Az első szerkezeti egység többi tanulmányához hasonlóan ebben az írásban is felmerül az irodalmi és az állambölcseleti problémákat taglaló művek közötti átjárhatóság kérdése. Falusi az alábbiakban fejezi ki az összefüggést: „a művészet társadalmiság nélkül élettelen, az államelmélet kulturális kontextus nélkül működésképtelen.” (65. o.) (Ez a megállapítás egybecseng a kötet egy másik tanulmányának gondolataival, melyeket Nagy Tamás Hajnóczy Péter műveinek kapcsán vetett fel.) Viszont Falusi nem áll meg ezen a ponton, hanem felteszi a következő kérdést is: mit jelentett a jó kormányzás az író korában, és mit jelent ma? Ennek megválaszolásához megvizsgálja Eötvös politikai, állambölcseleti felfogását, illetve a korabeli uralkodó nézeteket, melyek világlátását befolyásolták. Megismerjük korának legfőbb eszméjét, a „szabadság, egyenlőség, nemzetiség” hármasát, és annak egyedi eötvösi jelentéstartalmát. Falusi kiemeli a demokrácia témáját, rámutatva, hogy magának a fogalomnak a meghatározása is nehézkes, nemhogy a demokrata attitűdnek megfelelő magatartás. Tanulmánya végén arra jut: „demokratának lenni annyi, mint gondolkodni.” (72. o.). Falusi szerint Eötvös politikafilozófiai írása „féltudományos esszé”, így olvasói engedékenyebbek lehetnek az antik és a modern demokráciák összemosása kapcsán. A 19–20. századi államelmélet vizsgálatát lezárva Falusi áttér a jó kormányzás problémájának jelen korunkra való kiterjesztésére azzal, hogy párhuzamba állítja Eötvös József és Bibó István állambölcseleti nézeteit. Megállapítja, hogy a demokrácia egymagában nem lehet kiút útvesztőnkből, mert a jó kormányzás az értékek, eszmék és tények örök antinómiája.
Fekete Balázs tanulmányában Illyés Gyula Puszták népe és Féja Géza Viharsarok című művét elemzi jogi szempontból, és ennek keretében teszi fel központi kérdését: vajon az emberek mennyire képesek érvényesíteni jogaikat kiszolgáltatott helyzetben? A tanulmány szerzője a modern formális jogelméleti konstrukciók alkalmazhatóságát és a jogi monizmus szemléletének tarthatóságát vizsgálja a két író művén keresztül. Max Weber jog- és államelméletének segítségével mutatja be először azt az általános konstrukciót, amelynek tételeit a jog definíciójában a mai napig alkalmazzák. A weberi vizsgálódások alapján kifejti, hogy a mai napig a joggyakorlat premisszáinak tekintik az egyetemesség, a kiszámíthatóság és a hézagmentesség attribútumait, amelyek hiányában nem valósulhatnának meg a modern jogi konstrukciók. Fekete szerint a három premisszának egyszerre kell érvényesülnie a jog alkalmazhatóságához. Illyés és Féja műve alapján bemutat egy olyan társadalmi réteget, amely kiszorul a minden viszonyt szabályozónak hitt jog hatálya alól. A Puszták népének alapos szociokulturális szempontú vizsgálata után megállapítja, hogy a földbirtokot jelentő magántulajdon hiánya, a birtokosok világára nem érvényes államjogi szabályok, illetve a szegénység olyan tényezők, amelyek következtében a föld nélküli zsellérek és falusi napszámosok teljes kiszolgáltatottságban éltek. Vagyis az 1930-as évek Magyarországa kapcsán nem beszélhetünk jogi monizmusról, csak jogi pluralizmusról. A pusztákon alkalmazott élő jog ugyanis megfelel számos kritériumnak, ami alapján jogrendszernek lehetne nevezni a periférián élők mindennapjait meghatározó szabályrendszert. Emiatt a magyar jogrendszeren belül egy másik jogrendszer jött létre. A legszegényebb társadalmi csoport számára a kor gazdasági és modern jogi vívmányai idegenek vagy ismeretlenek voltak, sőt bizonyos esetekben ártalmasak is. Ez a pusztákon élő emberek időfelfogásából, valóságlátásából és kirekesztettségéből fakadt. Fekete megállapításai annak fényében válnak még élesebbé, hogy ezt a jogból való kiszorulást és védtelenséget nemcsak a ’30-as évek világában látja érvényesnek, hanem jelenünk azon szegény sorsú rétege esetén is, amely kikerült a társadalom látóköréből.
A tanulmánykötet második nagyobb egysége már átlépi határainkat, és kilép a világirodalom terepére. Elsőként Nótári Tamás tanulmányát olvashatjuk: Tényállás és szónoki narratíva Cicero Pro Cluentiójában. A szerző ismerteti Cluentio perét, annak előzményeit és a Cicero által felépített védelmet. Cicero retorikája és logikusnak ható védőbeszéde annyira elkápráztatta a Cluentio-ügy bíráit, mint egy irodalmi remekmű, aminek olvasása közben az ember fel sem figyel a kisebb-nagyobb érvelési bukfencekre. Nótári elemzéséből kiderül, hogy bizonyos retorikai trükkökkel, valamint a tények és féligazságok okos egymás mellé helyezésével vezette félre hallgatóságát Cicero, és ezzel nyerte meg az elvesztettnek látszó pert.
Tökéletes lezárása a tanulmánykötet második nagyobb egységének Paksy Máté tanulmánya (Így irtok én. Artúr, Yossarian, Kenny – avagy a jog normativitásának paradoxona), amely az irodalom segítségével mutatja be jogrendszerünk és jogi gondolkodásunk abszurditását. Erre nagyszerű példa Paksy elemzésének azon részlete, amely A 22-es csapdájának ismert paradoxonát figurázza ki, és fordítja visszájára logikáját. „Yossarian könnyedén megoldhatta volna ezt a problémát, ha megfordítja az érvelést: az élni akarás ésszerű, aki nem akar élni, az nem jár el ésszerűen. Tehát őrült, azaz beteg, aki háborúban részt vesz, ergo, aki normális, azt haza kell küldeni…” (172. o.) Az abszurditás tovább fokozódik, mikor a tanulmány szerzője a South Park című animációs sorozat részeiben felbukkanó, aktív eutanáziára vonatkozó jogi kérdések politikai és társadalmi hatásait vizsgálja. („Ha bármikor is a legvégső stádiumba kerülök, az Isten szerelmére, eszetekbe ne jusson hívni a köztévét!” – 180. o.) A tanulmány humorral és csípős logikával figyelmeztet, milyenné válna világunk, ha a jog megszűnne eszköz lenni, és céllá változna.
A kötet lezárásaként a legutolsó fejezetben a Magyarországon található Iustitia-szobrokról olvashatunk. Takács Péter tanulmányának „célja, hogy a kulturális jelenségként felfogott jog elemzéséhez hozzájárulva, s így a jogi kultúrát szolgálva áttekintést adjon a magyarországi nyilvános terekben (…) található Iustitia-szobrokról.” (199. o.) A szerző figyelmeztet, hogy ez a fajta felfogás kezd kiveszni az általános jogról való gondolkodásból, ami jogi és kulturális értelemben is káros lehet. Ugyanakkor kedvező jelnek tartja, hogy egyre több műalkotásban lehet felfedezni a jog és a művészet kapcsolatát. Takács az összes szobrot leírja, és bemutatja jellegzetességeiket, helyüket.
Csupán néhány munkát kiemelve is jól látszik, hogy mennyire különböző témájú tanulmányok kaptak helyet a kötetben. Mindez arról árulkodik, hogy a jog kultúra felőli megközelítése milyen sokféle módon történhet. Igaz, némelyik út rögösebbnek, mások hiábavalónak tűnnek, ám a kötet azt a célt képes volt elérni, hogy az olvasó meggyőződhessen a jog, irodalom és általában véve a kultúra közötti kapcsolatról.
Fekete Balázs – H. Szilágyi István (szerk.): Iustitia modellt áll. Szent István Társulat, Budapest, 2011.
