KINYIK ANITA
Jankovics Marcell már egy ’98-as interjújában elmondta, mire vállalkozik, s hogyan képzeli az irodalomtankönyvek által szörnyűmód emberiségdrámának nevezett Tragédiánk vászonra vitelét.
„Ez egy elmélyült filmkészítési mód.” – olvashatjuk (s olvashattuk tizenegynéhány éve is). „Én ezért nem sürgetem, hogy pénzt adjanak rá, énnekem ez a tempó megfelelő, és az adja a dologhoz a változatlan örömérzetet, hogy a római, a görög, a bizánci szín mind más, mind új feladat a maga nemében.” (Forrás: http://www.mma.hu/ab/4/406.php) Mindezek után érthetetlen számomra, mért kezdődik majd minden kritika vad számolgatással, sőt, számonkéréssel. Az alkotó megosztotta a közönséggel alkotásmódja mikéntjét, kvázi bevonta a közönséget a munkálatokba, eztán a közönségnek csak várnia kellett. De a közönség kicsinyhitű még ahhoz, hogy bizakodón tudjon várakozni. S aztán megszületik a várva-várt, s képtelen örülni. „Megérte??” – kérdezgeti, fogazatába ragadt popcorn-darabkákkal. Nem tagadja meg ősét, a tamáskodót.
Mondhatnánk azt is, hogy méltó a sokévnyi küzdelem a Tragédiához, s persze vele jegyezhetjük, nem a stáb lelkesedésén múlott, fő oka a késlekedésnek – mely rímel a madáchi sorokra is –: az a fránya matéria. Ha vesszük az adást, és igazában átéljük az ezredéves időutazást, ez arasznyi huszoniksz év törlődik fejünkből, s a jelent ünnepelhetjük általa, vele. Mert ünnep ez. „A gép forog”, forog a Föld, forog a londoni óriáskerék, forognak a prágai óratorony figurái, forog a 2 és fél órás filmtekercs az Urániában, melynek Bizáncot idéző pompás tükörterme szintén méltónak mondható a Tragédiához.
A Pannónia Filmstúdió valamiféle okkult központnak is felcsaphatna. Megeleveníti nem csak a madáchi sorokat, hanem a különböző korokat azok leleteinek segítségével, életre kelnek a barlangrajzok, a múmiák, újra összeállnak a görög vázák cserépdarabkái, táncot járnak a bizánci mozaikdarabkák. A szereplők műalkotásba bújtatásával nem csak hitelesíti korábrázolását, hanem valamiféle drámai felhangot is kap a film: Tutankhamon halotti maszkjának mozdulatlansága az események pergése ellenére is megmásíthatatlanságot, változtathatatlanságot hirdet, már-már kegyetlenül. A római orgia-jelenet szereplői is szobrok. Az élvezethajhász, forró-lüktető, örökmozgó testek megkövült létezőkként jelennek meg a néző szemei előtt.
Sűrű, kusza, egybegyűrő- szétszaggató tarkaság: kék-zöld, fekete-piros, kék-fehér-piros kép-folyam. A halovány sziluett itt erőteljesebb, mint a 3D-s amcsi effekt. A guillotine ritmikus lesújtása élesebb kép, mint a szokásos vértócsa. A jelzés súlyosabb, mint maga a dolog, kívülről kényszerülünk nézni a történetet ugyanis, ahogy Ádám nézi a sorsunkat, és nem tehetünk semmit. Tehetetlenség, nehézkedés osztályrészünk. Elsodor, elsöpör a kor, a kép. A képzelet szálfái közt egyre kietlenebb az út. Minden állapot átmeneti, nem sajátunk. Folyamatos metamorfózis szemtanúi vagyunk, semmi sem marad meg, minden változik, megnő, kibomlik, összemegy, elenyész… Nagyidők, nagyemberek, nagyarcok pusztulnak sorra: fátylat boríthatunk a londoni óriáskerékről mélybe ugrókra – Sztálinra, Marilynre, The Beatlesre, Donald kacsára –, s sorra bedőlnek a nagy eszmék is. Így lesz a lánglelkű paradicsomi ifjúból cidriző aggastyán (az eszkimó-színben)…
Aztán Éva anyának érzi magát, s foroghat a gép tovább.
S hogy foroghat, azzal már ünnepli magát. Mi is ünnepeljük hát.
Isten éltesse az Alkotót!
