Kedves Feri,
számtalanszor tapasztaltam, hogy mennyire mást mond egy szövegem annak, aki éppen olvassa, ahhoz képest, hogy mit akartam (vagy gondoltam, hogy akartam) mondani, illetve írni.
Hogy az írás milyen veszélyes (vicces) műfaj – ha nem áll mellette (mint ahogyan Platón Szókratésze ajánlja a Phaidroszban) a szerzője, hogy ő adjon értelmet az önmagában tényleg holt (lélektelen) betűnek. Ha meg ott állna, akkor minek a szöveg; mondja el a szerző maga élőszóban, hogy mit akar. Ez persze a legtöbb esetben lehetetlen (a szerző halott), néhány esetben meg elszomorító (a szerző buta). Tehát marad, ami marad: a tetszhalott; az értelemre, értelmezésre váró írás.
Tényleg elgondolkodtató mindaz, amit írsz arról, amit írok. Én meg most erről írnék röviden. Nem arról tehát, hogy miről szól a szövegem (illetve hogy miféle értelmet vagy értelmetlenséget tulajdonít neki az adott olvasó), hanem hogy miről szól a te szöveged (illetve annak fényében miről szólhatott volna az enyém).
„Az esztéta nem riad vissza attól, hogy egy meghatározást fabrikáljon, azon melegében a politikai költészetről. Irigylem bátorságáért.” – Én persze eléggé félénken voltam bátor, azaz jócskán szorongva (önmagam és lehetséges olvasóim előtt irulva-pirulva) hoztam ezt a meghatározást, mely szövegelőttes szorongást és bátortalanságot persze nem kell, és talán nem is lehet, észrevenni (mint ahogyan Kálmán C. György sem vette észre ÉS-beli cikkében).
Idézeteimet „áthallásos szövegekként” értelmezed, majd hozzáteszed, hogy „persze reflektáltan” idézem éppen ezeket. Nem tudom. Most hogy írod, még az is lehet, hogy az „áthallás” a tiéd. Noha, ami engem illet, egészen biztosan igazad van: reflektáltan vagyok reflektálatlan. Reflektáltan idegenkedem az aktuálpolitikai áthallásoktól. És játszom a bambát. Látom valamennyire és valahogyan azt, ami a napi politikában zajlik, van is róla véleményem – de többnyire csak ízlésbeli, és sajnos lesújtó. Ez persze finnyás, kényelmes álláspont. Egyetlen halvány mentségem, és nem csupán magyarázatom, hogy tényleg csak rólam szól; nem igazodok senkihez és semmihez, következésképpen nem profitálok belőle sehonnan semennyit, sem közvetlenül, sem áttételesen.
„Minden szempontból Petri a befutó BS-nél.” – Igen, ezt nagyon pontosan látod. És hogy az általad citáltak közül is említsek valakit, Vörösmartyról meg leginkább Orbán Ottó jut eszembe.
És „a Nagy Lászlóval kapcsolatos aggályokról”: kamaszkoromban annyira túltöltekeztem a verseiből (ahogy szokás mondani, fejből fújtam több tucatot belőlük), hogy bizony nagyon hamar és nagyon tartósan jött a csömör. Jó ideje csak úgy csodálom a verseit, mint Petőfi a zordon Kárpátok bérceit.
Jaj de kár, hogy szerinted „akaratlanul is a népi-urbánus vita sínjére terelem ez által a vitát”, mármint a ’Petri György – Nagy László’ dichotómiával. (Mint a nagy Lukács György az ötvenes években: „Kafka vagy Thomas Mann?”) Nem akartam, hogy így tűnjön. Persze lehet, hogy nem mindenkinek tűnik így; lehet, hogy esetleg éppen te „tereled” erre a „sínre”, nekem legalábbis most így tűnik. Én pusztán annyit gondoltam mondani – reflektáltan reflektálatlanul –, hogy már legalább húsz éve nem tudok mit kezdeni Nagy László verseinek szóképeivel; és nem csak az úgynevezett politikai költészet vonatkozásában, de semmilyen más vonatkozásban (szerelem, szabadság, Isten, állat, apa, anya stb.) sem. Nagy László költészete az én olvasatomban nem elutasított alternatíva, hanem megszenvedett zsákutca. Ami nem jelenti azt, hogy ne tartanám a huszadik századi magyar költészet fontos – megkerülhetetlenül fontos – figurájának.
Elek Tibor és Nagy Gergely szövegeit sem szándékoztam szembeállítani egymással. Egészen egyszerűen csak gondoltam valamit arról, amit Elek Tibor mond Nagy Lászlóról. Másvalamit meg arról, amit Nagy Gergely mond Kemény és Térey verseiről. Az persze szíved joga, hogy ezt a két gondolatot a magad olvasatában kanalizáltad a ’Petri–Nagy – Elek–Nagy – Kemény–Térey’ sodorba, sodrodba.
„De abban a pillanatban, amint felosztásaid politikai (értsd ideológiai, szekértábori) módon (is) dekódolhatóak, vigyáznod kellene.” – Jaj, hányszor mondtál, már-már atyai gondoskodással, szinte szó szerint, ilyeneket az általad emlegetett tíz-tizenöt évben! Hiába; menthetetlenül kiskorú maradtam e téren – persze a kiskorúakra jellemző báj nélkül.
És valóban, kissé rigid lett a különbségtevésem politikai és hazafias költészet között (mint ahogyan metafizikai, teológiai stb. szempontok és dimenziók sem idegenek eleve a politikai témájú versektől). Pontosítanék: egy bizonyos fajta politikai költészetről beszéltem, amelynek meghatározása (az általad idézett katonás összetett mondat) tényleg addig lehet csak érvényes, egy leheletnyivel sem tovább, ameddig a gondolatom, cikkem tart.
És persze köszönöm, hogy elismerted fáradozásomat, miszerint – példaválasztásaimmal is – igyekszem „megértő, inkluzív, toleráns, stb. lenni”. Persze erről is szó volt, de még inkább arról, hogy örültem annak, mennyiféle (miféle gazdagságú, tarkaságú) költészeti példa tolul ajkamra és tollamra akkor, amikor a politikai költészetről próbálok nyilvánosan gondolkodni. Mint ahogyan a tiédre is, Tompa Mihálytól Csokits Jánosig.
És különösképpen köszönöm, hogy jóvoltodból végül leírhatom azt a szót, amelyet még szerintem sosem írtam le (és még csak ki sem mondtam): „felvállalni”. Míg például a tárgyi vonzatát idézőjel nélkül is örömmel írnám, ha nem tőled idézném: „a nemzeti hagyományokat”. Nem is beszélve a közbeékelt másik főnévi igenévről: „kritizálni”.
Baráti gondolatmenetedet tehát a nemzeti hagyományokhoz való viszonyulásom kritikájaként olvastam. És felvállalom.
Barátsággal:
bs.
