Hernádi Mária Boldizsár Ildikó Meseterápiájáról
Az igazán jó irodalom élni segít, mondja Ottlik Géza, létezik azonban egy olyan irodalmi műfaj, amelyet – ahogy Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyve meggyőzően bizonyítja – kifejezetten erre találtak ki. Bár a maga módján a legtöbb epikus mű törekszik rá, hogy világmodell és példázat legyen, a népmese ebből a szempontból egyedülállóan fontos irodalmi képződmény, ugyanis nem egy szerző, hanem egy egész – időben és térben is kiterjedt – közösség világmagyarázata áll mögötte.
Ezt a világmagyarázatot, életmodellt nemzedékek egymást követő sora tartotta érvényesnek, s emiatt érdemesnek a megőrzésre és áthagyományozásra. A továbbadás során pedig a népmeséről minden lekopott, ami feleslegesnek, lényegtelennek vagy érvénytelennek bizonyult – így jött létre szikár kompozíciója és letisztult bölcsessége. Boldizsár Ildikó szerint „mesemondáskor nemcsak az adott, jelenlévő közösséggel van együtt az ember, hanem az őseivel is, hiszen a meséket az ősök őrizték meg és hagyományozták át generációról generációra. A mese az anyanyelven túl a közösség közös nyelve.” (97.)
A könyv négy nagyobb egységből áll. A meseterápia elmélete című első rész arra a kérdésre keresi a választ, hogy mely jellemzői teszik alkalmassá éppen a mese műfaját a prevencióra és a gyógyításra. „Minden mese arról szól, hogy egy rossz helyzet jóra fordítható. (…) – olvashatjuk a fejezetben – A mese kompozíciója nemcsak a konfliktusokat ismeri és mutatja be, hanem megszüntetésük módjait is.(…) A mese nem más, mint egy olyan történet, amely képes összerendezni a káoszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet. Gyógyító erejének épp ez az egyik titka.” (22-23.) A szerző a mesét eredeti, archaikus kontextusába helyezi vissza, amikor közösségi műfajnak tartja, és bölcseleti illetve terápiás szerepet tulajdonít neki. Mindenekelőtt pedig tisztázza: bár a mese az elmúlt száz évben visszaszorult a gyerekszobába (manapság pedig már onnan is kiszorulóban van), valójában minden korosztálynak szóló, „univerzális” műfaj.
Izgalmas vonulata a fejezetnek a mese kapcsolatának tisztázása a mítoszokkal, az álmokkal és a beavatási rítusokkal. A szerző V. J. Propp véleményét idézi, aki szerint a „mítoszok és mesék kompozíciója egybeesik a beavatási szertartás eseményeinek sorrendjével.”(88.) A mese azonban nemcsak a beavatási rítusok, hanem az álmokkal is szerkezeti rokonságot mutat. Erre már Carl Gustav Jung és tanítványai is felfigyeltek, a mesével kapcsolatos megfontolásaikat azonban nem fejlesztették önálló módszerré – ennek a hiánynak a pótlására tesz kísérlete Boldizsár Ildikó könyve. A meseterápia mint módszer az alternatív terápiák közül a biblioterápia egyik ágaként határozza meg magát.
A könyv talán legizgalmasabb egysége a második rész (A meseterápia gyakorlata), amely a szerző által kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszert mutatja be. Az alfejezetekben az útnak indulás, a konfliktus, a próbatételek, a segítő, az ellenfél, a férfi, női és családi szerepek, illetve a csoda kategóriáinak rendkívül alapos, érzékeny és invenciózus értelmezésével Boldizsár Ildikó a mese műfaj hermeneutikai hagyományait is fontos meglátásokkal gazdagítja. Hangsúlyozza, hogy a mese nemcsak interperszonális, hanem intrapszichés viszonyokat is tükröz: tehát a meseértés egy mélyebb rétegébe eljutva az olvasó már nemcsak saját emberi kapcsolataira ismer rá a történetben, hanem azzal is szembesül, hogy mindez „belül van” – például az összes szereplő az ő saját pszichéjének valamelyik részét vagy jelenségét testesíti meg.
.jpg)
Minden élethelyzetre van mese, állítja a szerző, de nincs két egyforma eset – nem lehet például úgy általánosítani, hogy minden önbizalomhiánnyal küszködő serdülő lánynak a Hófehérke a meséje. A meseterápiát a „lélekgyógyászat homeopátiájának” tartja, mivel a módszer kíméletes: a mese jelentésrétegei közül az adott ember mindig csak annyit ért meg, amennyit a terápiás folyamatnak azon a pontján éppen elbír. A mese védettséget ad, és ezzel együtt rálátást biztosít a saját problémára: a páciens ugyanis nem közvetlenül a maga életével, hanem attól jótékonyan eltávolodva, valaki másnak a történetével foglalkozik, amit csak fokozatosan állít párhuzamba a sajátjával. A „páciens nem hipnózisban, álomban, transzban, meditatív állapotban, vagy szabad asszociációs mezőben, azaz nem a tudattalanjában sétálva jut lépésről lépésre előre, hanem egy nagyon is zárt, szabályokkal kikövezett térben: a mese terében. Ez a tér megtartja őt.”(102.)
A harmadik rész három esettanulmány leírását tartalmazza, közvetlen betekintést nyújtva a terápiás munka menetébe, a negyedik rész pedig a mese pedagógiai vonatkozásaival, oktatásban és nevelésben betöltött szerepével foglalkozik. Ez az utóbbi fejezet kitűnő összefoglaló módszertannal foglalkozó szakemberek, pedagógusok számára is. Nemcsak az egyes életkori sajátosságokhoz rendel használható mesetípusokat, hanem vizsgálja a gyerekkori mesélés jótékony lélektani hatásait és fejlesztő szerepét is, például a későbbi olvasástanulás terén.
A mesével hosszú évtizedek óta foglalkozó Boldizsár Ildikó a meseterápiát mint új alternatív lélekgyógyászati módszert mutatja be, könyve azonban – kutatásai és következtetései interdiszciplináris jellege miatt – nemcsak a pszichológusok számára, hanem a néprajz, a irodalom, a pedagógia, a vallástörténet vagy az esztétika iránt érdeklődők számára is fontos tanulságokkal szolgál. Legnagyobb értéke talán az, hogy rámutat: az elveszettnek hitt hagyomány újrateremthető, s ez a hagyomány egy közösségeit, életmintáit és gyökereit vesztett korban és miliőben is képes felszínre hozni és hathatósan mozgósítani belső erőforrásainkat. A könyv tudományos igénye mellett személyes hangvételű, közérthető stílusban megírt, lebilincselő olvasmány.
Boldizsár Ildikó: Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Budapest, Magvető, 2010.
