(Javított kiadás)
Ez a kérdés a tétje László Dániel most záruló kiállításának. A festő arra kérdez rá, hogyan lehet korszerűen megjeleníteni a közép-európai zarándokok hitélményét.
Távolról mintha fényképek lennének. Túlszínezett, hagyományos beállítású, látványosságra törő, ezért olcsó, turistacsalogató képeslapok. Tucatjával találunk ilyeneket minden magyarországi templomról, keresztény kegyhelyről, egyházi nevezetességről.
Ez lehet a benyomásunk. Ám ha netán közelebb hajolunk egyik vagy másik kompozícióhoz, hirtelen felismerjük, hogy ezek mégiscsak: festmények. Mégpedig hagyományos eljárással, ecsettel festett olajképek, amelyeken az ecsetvonásokat nem akarja letagadni a festő, mi több, élvezettel kínálja fel a festék anyagi természetét is a befogadó érzékszerveinek. Érezzük az olaj illatát, tapintható a megmerevedett ecsetnyom, fények játszanak a kép felszínén: kézműves módszerekkel megalkotott képekkel állunk szemben.
Akkor viszont mi adja e képek megejtő hasonlatosságát a fényképekhez. Az, hogy színviláguk, kompozíciós rendjük, de még torzításaik is a fotók világát idézi. Túlaranyozott barokk oltár, kicsit elcsúszott fókuszponttal. A ragyogó kék ég héttere előtt egy útszéli feszület sötét kontúrja. Napfény megvilágította ház udvara, a beállóban egy félárnyékban álló ezüstszínű kisautó. S a legjellemzőbb: hátizsákos alakok sorban, hátulról, ahogy kanyarognak a mezőn: a hozzánk legközelebbi alak pulóveres válla olyan hatalmasra torzul, hogy majdnem kiugrik a képből: 3D-s hatás.
Vajon mi a célja ezeknek a képeknek, azon túl, hogy festőjük megtéveszti a szemünket? Vagyis a régóta kedvelt trompe-l'oeil technika mellett, amely a festők szakmai bravúrjaira épül, s persze az emberi szem képességeinek fogyatékosságain alapul. Mi értelme a fotón is olcsó képek, családi fotóalbumba készült alkalmi, olykor amatőr felvételek festmény méretű kinagyításának. Főleg, ha érzékelhető, hogy az alkotás során a vetítőt is használja az alkotó, tehát tulajdonképp a fotó-másolat már a gagyiság határát súroló technikájával él.
A választ először is az új figurális festészetben, mint mozgalomban kell keresnünk. Maguk a festők untak rá a sehová nem vezető absztrakcióra, a konceptuális művészet megfoghatatlanná váló belterjes szakmaiságára. László Dániel annak a Sensaria csoportnak a vezetője, mely honlapján (http://www.sensaria.hu/hu/arspoetica) bátran hirdeti modernizmus-kritikáját: „Egyszer és mindenkorra mellőzhetjük a modernizmus és az avantgard gőgjét, miszerint a valóság szolgai ábrázolását meghaladva, eljött az új kor új szabad művészete.” Visszatérést hirdetnek a korábbi művészettörténeti korszakok felé, pontosabban: kapcsolatokat keresnek feléjük, anélkül, hogy az újat alkotás elsődleges gesztusáról lemondanának. Sturcz János már 2004-ben jelezte azt, hogy jelentkezett egy új generáció, mely valamiképp ismét a „realizmus” problémájával küzd, tehát nem fogadja el a valóság-elv baudrillard-i kétségbevonását, s azt sem, hogy „már csak annak tömegmédia által nyújtott pótléka, szimulakruma létezik, amelyet a művésznek másolnia kell.”[1] Ennek a magát Tiziano műhelye nyomán Sensaria csoportnak nevező csoportosulásnak a vezetője László Dániel, aki láthatólag épp e baudrillardi tételre kérdez rá a Mária Út című kiállításával.
Hogy miről szól az anyag? Két, nagyon is valóságos tapasztalatról. A festő gyalogosan megtett két zarándoklatáról. Egyszer Csíksomlyóig jutott el (negyven nap alatt 960 kilométert gyalogolva), aztán pedig Mariazellig (450 kilométert téve meg 20 nap alatt). Nyilvánvalóan rituális vállalások ezek a festő részéről, aki a földi, és az e világon túli valóság nyomába ered, századokon át ívelő kulturális mintákat próbál saját élettapasztalatként feltámasztani. A rikítóan színes, már-már pancsolt paletta épp azt teszi ironikusan kérdésessé, amit a képeslapok sugallnak – hogy a valóság pótolható lenne képek segítségével. Mindezt olyan meggyőző ecsetkezeléssel, magabiztos rajzi és festői eszközkészlettel, amely a fotós hatást az egyszerűséggel és tisztasággal tudja ellensúlyozni-kiegészíteni. Vagyis: a hagyományos képalkotási technikákra történő utalások révén László egyszerre képes feltámasztani a figurális festészet hagyományos nyelvét, s kétségbe vonni minden képalkotás valóságot kiváltó erőfeszítését. Amellett érvelve, hogy a művészet rávezethet ugyan bennünket egy helyesebb életszemléletre, de nem tudja azt helyettünk kivívni, s még kevésbé tudja megvalósítani mindazt a jót, amit hagyományosan a szép hatásmechanizmusa révén jelenítenek meg a művészek.
Mária Út – László Dániel festőművész kiállítása
U.i.: Olvasói kérésre kikerült mondat: "Szóra se érdemesek, a kétharmados konjunktúra dicstelen alkotásai." A második bekezdés végén volt olvasható.
[1] Sturcz János: Egy ifjú „radikális neokonzervatív” a posztmodern korszakban - A Sensaria csoportról és László Dániel festészetéről (2004) http://artportal.hu/forrasok/cikkek/uj_muveszet/sturcz_janosand_egy_ifju_radikalis_neokonzervativ_a_posztmodern_korszakban_a_sensaria_csoportrol_es_