Németh Tamás
Tudósítás a Prózarázás rendezvénysorozat első alkalmáról
Eloszlatni az írókkal kapcsolatos sztereotip elképzeléseket: ez a célja a Prózarázás rendezvénysorozatnak, amelynek keretében kéthetente vendégül látnak egy-egy fiatal prózistát. A házigazda, Falvai Mátyás az első esten Szabó Tibor Benjáminnal beszélgetett.
Március 13, délután. Benyitok a Púder Bárszínházba, amely tulajdonképpen egyben galéria is. Az alig vakolt falakon mindenhol falfestmények, a plafonról éretlen, zöld és érett, sárga villanykörték lógnak, a másik oldalon posztmodern csillárok – az egyiknek többek között része egy szék is, egy másik pedig tulajdonképpen egy kivilágított kopasz menyasszony. A belső erkélyen egy vörös szemű fémkaméleon mászik. A pincérek épp színes teamécseseket raknak az asztalokra. A sör korsója ötszáz forint, a vécéajtón pedig szám szerint nyolc darab kilincs van. Igazi látványosság.
- Történelmet írunk – kezdi Falvai Mátyás, író, kritikus és az est házigazdája immár a pinceklubban. A Ráday utcában két hete nyitott meg a Púder Bárszínház, ahol valóban ez az első irodalmi rendezvény. A júniusig tartó programsorozaton, amely a Prózarázás nevet viseli, kéthetente vendégül látnak egy-egy fiatal prózaírót. Közülük nem egynek a közeljövőben jelenik meg egy új könyve.
- Ezekkel az irodalmi csendesülősökkel – mondja Falvai – az íróval kapcsolatos sztereotip elképzeléseket igyekszünk eloszlatni. A filmek alapján a legtöbb embernek az a kép él a fejében, hogy az író egy szenvedélybeteg, többnyire alkoholista, balhés, mégis pajkosan kópé, alkotói válságban szenvedő valaki, aki, mikor végre sikerült legyőznie az alkotói válságát, egy szuszra megírja a nagy művet. A női írókhoz általában azt a képet társítjuk, hogy épp egy életközépi krízisen mennek át, amelyet spirituális megújhodás keretében győznek le valahol Indiában vagy Toszkánában, ahol újra felfedezik az élet ízeit és végül sikeresek lesznek. A fiatalokról kevés szó esik, főleg azért, mert a mai magyar irodalom líraközpontú. Plusz egy vers mindig belefér egy folyóiratba, hiszen az nem foglal annyi helyet, de egy novella már nem.
.jpg)
A helyzetet az est vendége, Szabó Tibor Benjámin is hasonlóképp látja. Szerkesztőként saját maga is többször tapasztalta, hogy a próza nincs annyira megbecsülve. – Az igazság a sztereotípiákról pedig az – mondja – hogy sem a múzsa-, sem a részegség-kép nem állja meg a helyét. Az ember általában úgy lop időt a nagyprózához, amely pedig életmódot is kíván. Mielőtt elkezdek írni, kell legalább három nap átállási idő. Én ezt szöveg előtti életmódváltásnak hívom. Az első és a második napon még nem születik semmi, mégis ha ebben a két napban, vagy utánuk kiesik az ember az új életmódból, kezdheti elölről az egészet. A filmek egyébként ráerősítenek a ’lázas író’ sztereotípiára, de ez nem baj, hiszen ezek a mítoszok kellenek, nekem személyesen is, és azért is, mert segítenek eladni a művet.
Ezután az ún. „elsőkönyves parára” terelődik a szó, és arra, hogy a fejlődés folyamatos elbizonytalanodások eredménye-e. Szabó Tibor egyetért, szerinte ezekre az elbizonytalanodásokra napi szinten van szükség, főleg azért, mert van igazság abban a mondásban, mely szerint a prózaíró negyven éves koráig csak a határait keresgéli: utána találja meg a saját hangját, és utána írja meg a fő műveit. Szabó Tibornál, egyébként, aki eleinte vonakodott kölcsönadni Falvainak az első könyvét, az említett elsőkönyves para nem volt véletlen. Ahogy ő fölvázolja, a prózaírók általában már huszonévesen elkezdenek beépülni az irodalomba. Először rosszabb lapokba küldik el a műveiket, aztán jobbakba, majd végül találnak egy nekik való kiadót. Ez a folyamat nála nem volt meg. Harminc évesen egyszer csak lett egy szövege, amely talált egy pici kiadót. Tehát egyszerűen csak volt egy története. Éppen ezért neki ezután kellett megtanulnia azt is, hogy hogyan kell részévé válni az irodalmi életnek, amely valójában nem az irodalom része, hanem inkább a szórakoztató iparé.
Később Falvai az „ars prózá”-járól faggatja Szabó Tibort, aki kifejti, hogy a prózát három irány felől lehet megközelíteni, melyek közül ő maga az utolsó kettőt tartja fontosabbnak. Szánhatja ezek alapján a prózista a fő hangsúlyt a mondatoknak, mint Esterházy; a történeteknek, mint Grecsó vagy a felismeréseknek, mint Nádas. Az est vendége azt is elárulja, hogy régen arra koncentrált, hogy mi olyant tud mondani ő, amit más nem lát, most pedig már inkább arra, hogy mit hoz létre a próza abban, aki elolvassa – hogy tudott-e szórakozni és kapott-e felismeréseket. Elvégre csak az létezik, ami eljut az olvasóhoz. Meg nem értett szerzővé lenni tehát elhibázott hozzáállás. Kell, hogy a könyv is küzdjön az olvasóért, és ne csak az olvasó küzdjön a könyvért. Azonban sajnos, a kortárs irodalom még így sem tudja úgy átvinni az üzeneteit, hogy hatásuk legyen, hiszen csak párezres példányszámmal dolgozik.
Mindent összevetve, még ha a többnyire szakmabeliekből álló hallgatóság számára nem is feltétlenül lehetett igazán gondolkodásreformáló ereje az estnek, igazán érdekes beszélgetést hallgathattunk végig. Annak pedig, akinek még nem sikerült prózába rázódnia, még lesz rá hat alkalma, hogy megtegye. Mindenképpen érdemes lesz.
(köszönjük az MNO-nak az estről készült fényképeket.)
