Milyen furák ezek az észak-európai nevek! Első olvasatra megszokhatatlannak tűnik, így többször visszahajtom a könyv fedelét, gusztálom az ízléses borítót, s ízlelgetem a szerző nevét: Henning, Henning Mankell. Amit a kezemben tartok, a Wallander-sorozat legelső darabja. Még sosem hallottam sem Mankellről, sem Kurt Wallanderről. Ez utóbbi a főszereplő, a svéd nyomozó, aki az ystadi őrsön dolgozik. Figurája eleinte annyira nyűglődik, hogy hatvanévesnek saccolom.
Hamarosan kiderül, hogy Wallandert magánéleti problémák nyomasztják. Nincsen stabil háttérországa, van viszont egy, a regény alapját adó bűneset, mely kezdettől fogva nem csupán a rendőrség, de a média érdeklődésének is középpontjába kerül.
„ -Mi történt, az istenért? – kérdi az asszony a rémület könnyeivel a szemében.
-Nem tudom. De arra ébredtem, hogy a kanca nem nyerített egész éjszaka. Ezt egészen biztosan tudom.
1990. január 8-a van.
Még sötét az ég.”
Nem messze Ystadtól, egy lenarpi tanyán valaki vagy valakik kegyetlenül bántalmaznak egy idős házaspárt. Ebbe a férfi saját házában halt bele, felesége a kórházba szállítás után egy nappal. A rendőröket a szomszédok értesítik, akik mindennapi kapcsolatban álltak az elhunytakkal. Kurt Wallander nyomozni kezd, s mindösszesen egyetlen szó áll a rendelkezésére.
„-Csak egy szót tudtam kivenni belőle: „külföldi”.
-Külföldi?
-Csak ennyi. Külföldi.”
Mankell ráérősen szövi a szálakat; a bűnügy felgöngyölítésével reciprok Wallander magánéletéről is lehull a lepel. Ez a kettősség, az oda-vissza passzolgatás a történetmesélés jellegzetes eszközévé válik. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy a nyomozó miért veti magát a munkába akkora elánnal. Addig sem kell saját problémáival foglalkozni. Magában persze abban reménykedik, hogy ezt is, azt is hamar és viszonylag fájdalommentesen sikerül megoldani, vagy legalábbis – lezárni.
A sors azonban mást tervez Wallanderrel; nem ad olcsó megoldásokat, sőt, sokkal kacskaringósabb utakra vezeti, mint azt ő valaha is elképzelte. Így a nyomozó karaktere végig élő, plasztikus marad. Kutyája ugyan nincsen, ám a szimata remek, igazi vadászkopókat megszégyenítő. A tökéletes melankolikus Wallandernek ez egyébként, bizonyos értelemben a gyengéje is. Tudniillik szeret szaglászni és vadászni. Leginkább azért, hogy valami történjen vele, körülötte. Így alakulhat olyan érdekesen a szép és fiatal ügyésznővel való viszonya, melyet Mankell finom pikantériával jelenít meg.
Apropó: ügyészség. Az első pillantásra szimplán erőszakos tettnek látszó bűneset rögtön fölkorbácsolja a kedélyeket. A sajtó már az első napokban attól a kiszivárogtatott feltételezéstől hangos, hogy a tettes nagy valószínűséggel külföldi állampolgár. Ez persze lehet egyfajta védekező mechanizmus; ugyanis Mankell stabil társadalomképet fest a könyvében. Ahogyan Wallander küzd azért, hogy a családja ismét együtt legyen, a kollégáihoz és még a gyanúsítottakhoz való viszonyában is ez jelenik meg. Egész életét ugyanaz az értékrend jellemzi: a hagyományok tisztelete, mely nélkül a mindennapok élhetetlenné válna. A külföldi tettes feltételezése aktívan mozgatja előre a cselekményt, miközben feltárja a svéd migrációs politika visszásságait is. Ugyan az író nem foglal állást abban, hogy ennek szimpla emberi mulasztás lehet az oka, vagy a rendszer hibás; mindenesetre mutat olyat, ami garantáltan nincs egyetlen bédekkerben sem.
Ezért is jó elolvasni ezt a könyvet. Higgadt, letisztult hangnem, egy modern, politikai felhangoktól sem mentes történet, amely Mankell esetében szerencsés párosítás – a következők miatt. Mankell mindvégig mesél, halkan, kimérten, a megértetés szándékával is. Ez a krimi nem a szórakoztató kategória, s amikor a sodrás lassulni látszik, az nem egyszerű írói fogás. Addigra a történetet már a saját törvényszerűségei mozgatják előre.
A sztori a legelső mondattól kezdve él. Mondhatnánk, mert a téma napjainkban is aktuális. Az, aki csak mostanában fedezi föl Henning Mankellt, sem késett le semmiről. Nem kell róla tudni különösképpen semmit ahhoz, hogy története élni kezdjen az olvasó fejében. Mint a cím, A gyilkosnak nincs arca – a regény eseményei tisztán, sallangoktól mentesen nyújtanak bepillantást egy annyira „irigyelt” társadalom mindennapjaiba, mint a svédeké.
Nem hiszem, hogy oly nagy titkaik lennének. Csak nem hajlandóak lemondani arról a mentalitásról, mely nem más, mint az alapvető emberi értékek tisztelete; az „élni és élni hagyni”. Hozzáteszem, nagyon szurkoltam, hogy Wallander végül a jól megérdemelt szabadságra menjen. Mankell nem hazudtolta meg magát; láttam magam előtt, ahogyan rábólint, ám hallottam is, ahogy mormolja, „munka után édes a pihenés”.
Hiába, a svédek.
Jassó Judit Henning Mankell: A gyilkosnak nincs arca, Mérték Kiadó, 2011. (második kiadás) című könyvről írt kritikája a "Lant és parittya" kritika-pályázatra érkezett.
