Még a szakmában sem tűnt fel sokaknak, hogy Budapesten járt korunk egyik meghatározó filozófusa.
Charles Taylor (1931- )
Charles Taylor, csakugyan, valószínűleg egyike a legjobbaknak. Magyarul ugyan nem sok írása olvasható – összegyűjtve legrészletesebben a Közösségelvű politikai filozófiák című gyűjtemény tálalja a szerző gondolatait, legalábbis ami politikai filozófiáját illeti. Nem olvasható a szerző monumentális összefoglalása, Az én forrásai (Soruces of the Self) című könyve, melyet 1989-ben adott ki, s persze a Szekuláris korszak (A Secular Age) című 2007-es nagy könyve sem magyar nyelven (A könyvről írt KuK-os kritikánk itt található.)
De tudjuk, hogy a hazai tudományos könyvkiadás milyen súlyos mulasztásokkal terhelt, örülünk, hogy egyáltalán még él. Viszont ez azt jelenti, hogy vigyázó szemünket a világra kell vetnünk. Márpedig az idén 81 egy éves, kanadai illetőségű, többek között Oxfordban nevelkedett és tanárkodott Taylor megbecsült tagja a nemzetközi filozófiai élet elitjének, sőt egyik doyenje annak. A szakma élő legendája, ha kicsit bombasztikusabban akarunk fogalmazni. S minden élő nagy filozófust érdemes közelről megnézni – sokat elárul ugyanis az ember gondolkodásmódjáról fizimiskája, s még inkább viselkedésmódja, tartása, stílusa.
Erről már Boros Gáborral, az ELTE tanszékvezetőjével (ő is előadott) és Loboczky Jánossal, az Egri Főiskola tanszékvezetőjével (aki viszont „csak” érdeklődött) beszéltünk, a CEU Gellner-terme előtt. Merthogy ma Budapesten csak úgy lehet megrendezni egy kétnapos, kétnyelvű, nemzetközi Taylor-konferenciát (a programja itt), hogy azt két külföldi alapítású intézet szervezze (Francia Intézet, CEU, köszönet nekik), s persze Kanada Nagykövetségének is be kellett szállnia. A magyar bölcsész felsőoktatás nem tudja kinyögni a tulajdonképp minimális költségeket. Ezt a problémát is ismerjük, amiről meg Olay Csaba, szintén ELTÉ-s kolléga, a rendezvény lelkes egyszemélyes szervezője számolt be, nem panaszkodva, csak a tényt leszögezve.
A két napos rendezvény igencsak szoros programmal zajlott. Az első nap a kétnyelvű Taylor francia identitását szólította meg (kétnyelvű családban nőtt fel, Quebecben). Francia filozófusok elemezték az életmű főként német nyelvű irodalomhoz kötődő hermeneutikai vonatkozásait. Az ősz loboncú és szemöldökű, szikár alkatú, csillogó szemű idős mester szemben ült a Francia Intézet meredek nézőterének első sorában a mindenkori előadóval, és rögtön élesben válaszolt is az adott előadás számára fontos vonatkozásaira. Nem volt kötözködő, de lelkesen védte álláspontját, és mindig kész volt a dialógusra. Amikor pedig saját előadásába fogott, amire a mozgékonyabb egyetemisták már szintén odaértek, még mindig érdekes volt – bár valljuk be, egy kicsit szétszórt és kapkodó is, inkább rögtönzött gondolatfutamokat osztott meg velünk, nem jól megkonstruált előadást adott elő, ami egy oxfordi neveltetésű filozófushoz inkább illett volna. De hisz Taylor egyik (már filozófiai) sármja épp az, hogy nem fogadja el az analitikus filozófia redukcionista nyelvhasználatát és problémakezelési módját, hanem bátran és szabadon kalandozik a filozófiatörténetben és a filozófiai problémák tárházában is. Ezért fésületlen előadása most is intellektuális izgalmat jelentett – ha nem is nyújtott igazi újdonságot.
Más szempontból is kilóg a sorból Taylor. Politikai filozófusként kritizálja a máig uralkodó liberális főáramot, ám kritizálja a múlttal szembeforduló közösségelvűséget is. S persze katolicizmusát nyíltan vállalja (ahogy az oxfordi közegben egyik mestere, Anscombe és annak férje, Geach professzor is katolikus volt, ami nem volt éppen trendi az 50-es és 60-as évek Oxfordjában).
Taylor a második nap, miután délelőtt az angol nyelvű, CEU-s, ELTÉ-s és pázmányos előadások hangzottak el, a Szent István Bazilika előtti téren, az olasz pizzázóban azt is bevallja, hogy katolicizmusa befolyásolja filozófiáját – ám nem tekinti magát katolikus filozófusnak, legfeljebb csak olyan filozófusnak, aki katolikus.
Azért jó egy nagy gondolkodóval együtt ebédelni, mert az ember rákérdezhet olyasmire is, amire a szöveg maga nem válaszolna. Persze nem vagyok egyedül a mesterrel, mellettem ül Csaba, szemben velem David Weberman, CEU-s amerikai esztéta-filozófus. Négyünk beszélgetése során kiderül például, hogy milyen meghatározó tapasztalat volt a fiatal Taylornek, hogy 56-ban Bécsbe utazott, hogy önkéntesként segítse a magyar menekültek továbbjutását nyugati országokba. Élményszerűen meséli, hogy segítették át a határ túloldalára a menekülőket, forradalmárokat és egyszerű, megfélemlített magyar polgárokat.
Aztán kicsit provokatívan rákérdezek: és ő soha nem volt marxista? Mire egyértelmű a válasza: nem. Mondom, mert a másik meghatározó kortárs angol nyelvű katolikus-közösségelvű filozófus, Alasdair MacIntyre a mai napig is az (is).
Alasdair MacIntyre (1929- )
Nem, ismétli meg, számára soha nem volt meggyőző filozófiailag a marxizmus ontológiája. MacIntyre-ről annyit mond, hogy számára túlságosan is tomista lett, és hogy szerinte alkati a különbség köztük: MacIntyre hajlamosabb a pesszimizmusra, ő pedig inkább optimista.
Aztán azt kérdezem, akkor milyen forrásokat nevezne meg politikai filozófiája ihletőjeként. Azt mondja, a keresztény baloldali hagyomány volt fontos számára, és aztán kiböki a perszonalista Emmanuel Mounier nevét. Fontos hivatkozás, úgy gondolom.
Sokat beszél aztán Anscombe-ról, a kicsit modoros wittgensteiniánus előadásmódjáról, de tisztelettel.
Elizabeth Anscombe
(1919-2001)
Fontos lehetett neki, ahogy Iris Murdoch is, akire írásban is sokszor hivatkozik.
Iris Murdoch
(1919-1999)
Megint franciákról beszélünk: Vincent Descombes mellett töri a lándzsát, a Harvard University Presst szeretné meggyőzni az identitásról szóló könyve angol nyelvű fordításának kiadásáról. Szóba hozom René Girard nevét, nagyon lelkesen beszél a bűnbak-elméletéről. Mariont is emlegeti, és persze Paul Ricoeurt.
Tagadja a kanadai idealizmust, szerinte nincs ilyen iskola, Kis János nevét már hallotta. Nem fogadja el az általam ráaggatott keresztény arisztoteliánus bélyeget, azt mondja, ez túl szűk kategória, ő arisztoteliánus is, meg keresztény is, de külön-külön. És, mint mondta, modernista, szemben az anti-modernista MacIntyre-rel.
Mi volt még? Vörös bort ivott, és édességet is fogyasztott ebéd után.