Valamikor mintha már jártam volna itt. Sőt, nem is egyszer. 2000 szentté avatott évében többek közt Csíksomlyón – még a napfogyatkozást is láttam anno a Gyilkos tó melletti kápolnától. Gyűjtöttem még itt nyelvjárást, ettől fogva meg már olyan ez az Erdélyország, mintha hazatérnék. De ezzel nem vagyok egyedül: közhely ide hazatérni az „anyaországiaknak”. Most Csíkszépvíz mellé megyünk, a BBTE és az EMFT filozófusainak nyári táborába.
Szépvízbe áztatjuk a lábunk
Az eredetileg örmény településen talál már minket a hétfő délután, annak ellenére, hogy a véget érni nem akaró buszúton úgy tűnt, sose érkezünk meg. Innen Csíkszeredára jövet-menet látjuk a csíksomlyói kálváriát, ami – a spirituális kisugárzást méricskélve – biztosan ugyanazon a „rózsavonalon” fekszik, mint az írországi Ben Bulben és (képek alapján) az ausztrál Ayers Rock. Mobil most kikapcs egy hétre, indulhat a tábor.
Kutya legyek, ha meg tudom mondani, az öttagú KuK-kontingens leutazása beleillik-e az „értelmiségi turizmus” azon kategóriájába, amelyet Zuh Deodáth a többlet folyóirat 2011/2-es számában választ le a peregrinatio academicáról. A látogatás célja individuális is, meg nem is: az erdélyi szellemi élet feltérképezése, valamiféle részvállalás, kapcsolatteremtés, híradás a KuK-ról (a K-Eu-i kapcsolatépítés felelős szerkesztőnk, Horkay Hörcher Ferenc fejében még valamikor Krakkóban és Kolozsvárott foganhatott meg) – és nyilván még a csapatépítés is benne van a buliban. Talán legalaposabban ez utóbbi sikerült, de az itteniekkel is izgalmas párbeszédek kezdődtek: hogyha nem is kötött mindenki mindenkivel örök barátságot, szövődtek itt érdekes, folytatásra méltó szálak. És ezt leginkább a vitákon mérem.
Ott van például az a hajnalba nyúló traccsparti három székely fiúval. Közülök Abdul barátunk székely rastamann, hobbija a wikipédiaolvasás, a szlengje is a webes enciklopédia zsargonját tükrözi. Pár nap alatt bevezet minket kicsit a goa trance és a japán para-cyberpunk világába. A második éjszaka kis bevezetőt tart róla, hogy miért is érdekes számára a kiotói iskola, meg az iskola számára Heidegger. Vajda Mihályt idézve a többlet 2011/1-es számából, ahol a kolozsvári filozófiaoktatásban játszott szerepéért kapott Bretter-díjat köszöni meg épp egy előadással: „A kiotói iskola filozófusai, akiknél […] együtt és egyszerre van jelen a kontinentális filozófiai tradíció ismerete és a hit a buddhista tradícióban, nem véletlenül találtak rá Heideggerre: ő az első olyan európai filozófus, aki megpróbálja […] a Scheler által metafizikainak nevezett tradíciót elfogadtatni a filozófiában. Heidegger »tisztása« egyre inkább hasonlít a buddhista sūnyatā-ra, az »üresség álláspontjára«, ahol Keiji Nishitani szerint »az ember leoldódik lényegi önmagához kötöttségéről«…” (Azért arra is kíváncsi lennék, hogy a technokrata Japánban vajon hogy csapódhatott le Heidegger tekhné-kritikája?)
Erős ellentpontja Szilárd, kitart a kultúrák összemoshatatlansága mellett, a „meditáció” szavunkat szerinte nem használhatjuk a yoga-csakra-gyakra meg a buddhista „elmeüldözésre”, mert az a Marcus Aurelius-i, ignáci, karteziánus tradícióban gyökerezik. Én azt hiszem, hogy ennél „kötetlenebb” a helyzet, és ahogy a múltban is, ezek a fogalmaink a kultúrák találkozásával változnak-alakulnak (hadd ne mondjam: kiüresednek??). De ahogy Abdul talán mondotta is volt kedvenc közmondásával: „Mindenkinek az anyja …” Ami nála csak annyit tesz: ahány ház, annyi szokás.
(A székelyek köztudottan erősek közmondásokban, persze a közmondásbölcsesség még nem visz semmire, ahogy ezt a szintén jelenlévő Gál László egy Gödel-tételről szóló tanulmányából is kiolvashattam még elsőévesként.)
Na de vissza a vitához: a tárgya a szavazás és nem szavazás kérdése. Ha valaki nem ismer valamit, hajlamos róla leegyszerűsítően gondolkodni, vagy épp sehogy se: hát így voltam én az erdélyiek politikai preferenciáit illetően, békésen éldegélve a „két igenes” (avagy „két nemes”) népszavazás, ill. a kettős állampolgárság bevezetése körüli kétoldali demagógia ködében Magyarországon. A három fiú éppenséggel a választások ellen van. Mondhatni, apatikusak ebben a kérdésben. Meg tudom érteni őket: minek járulnának hozzá voksukkal egy olyan rendszer legitimitásához, amelynek, mint mondják, még a szagát se bírják? Hörcher arról próbálja meggyőzni őket, hogy elég már a „kisebbik rosszra” szavazni is, hogy szép lassan kialakulhasson valami, hogy lássák odafönt, nem következmények nélküli a kormányzás. A demokráciában kvázi nekünk kell lennünk a fékeknek és ellensúlyoknak, ha jól értem… Másképp: ha egy politikus elveti a sulykot, nekünk kell helyreigazítanunk. Ha arra számítanánk, hogy minden múltbeli hibát egy voksolással el lehet törölni, hibáznánk, de ettől még nem fölösleges felkeresni azt az urnát. Józan pesszimista álláspont, amit kifejt – konzervativizmus dióhéjban.
A vita előtt, az érkezés napján a kókadozás és a bemutatkozás mellett igyekszünk készülni Jean-Luc Nancy „Ami a művészetből megmarad” című szövegéből. Fő fogalma a vestige (magyarul leginkább: nyom), amit már csak azért se árt tudni, mert a tábor Schlagwortja lesz részünkről. A többieknek tetszik a szöveg – legyen. Abdul barátom szavajárásával élve nekem ez kicsit olyan „mambo jambo”. Minél több kontinentális elmélet vegyítése egy helyen, amiből közös metszetként aztán nem marad más, mint az a bizonyos… a nyom, a Nancy-féle „szinte semmi” (fogd meg jól!).
A szöveg délelőtti vitáján, úgy érzem, az extrém végletekig francia szerző gubancos gondolati fonalgombolyagját sikerül egyetlen körömköszörülős macskafa köré tekernünk: hogy végül is érdekes-e a tétje az „Ez maga az ateizmus”-résznek. Reális paradoxon-e (Nancy szerint) a tűz nélküli füst – vagy épp olyan nyom ez, amely által ontológiai rejtekútra lelhetünk? Abban a fénytörésben, ahogy én szemlélem ezt a dolgot, a felszíni szöveghermeneutikai kérdés mögött ez a diszkusszió inkább erők és szándékok fel- és összemérése: (a. – az ő szempontjukból)hogy mi most akkor pázmányosok lévén mindent a hit vonatkozásában látunk-é, ill. (b. – a mi szempontunkból) hogy ha meglátunk egy ilyen aspektust, képes-e azt a „közeg” befogadni. Nancy fölött – nem lepődöm meg –elcsúszunk, figyelmünk alig terelődik már az „emberek” többes számának szövegvégi apoteózisára, amely gondolat nekem speciel meglódította a fantáziámat.
Mondjuk, úgyis sokkal érdekesebbnek látszik a későbbi beszélgetések alapján, hogy akkor most mit is jelent az egyetem nevében a „katolikus” jelző? Komolyan vesszük-e ezt? (…pedig amikor először mutatnak be minket a táborban, még Janus Pannonius-osokként említenek…) Amikor elsőként teszik fel nekünk ebédnél a fenti kérdést, addig viccelünk vele, amíg csak lehet. (Szerintem erőlködés és hárítás nélkül, mert ez is válasz nyilván, de aztán ki hogyan látja.) Másodszor, mikor nekem szegezik, rövidebben válaszolok, de már a buszon hazafelé számunkra is nyilvánvalóvá válik – ha eddig nem lett volna az – a kérdés összetettsége. Nem lett volna rossz, ha még a többi táborlakó is látja, mennyire megoszthat minket egy olyan kérdés, mint hogy szabadna-e a BTK-n egy paptanárnak órán imádkozásra felszólítani a hallgatótömeget?
H. Hörcher délután előadást tart Pierre Hadot „lelkigyakorlatos könyvéről”. A tájéktól megihletve összefüggésbe hozza a könyvben is megjelenő Thoreau Waldenjét Wittgenstein Skjoldenjével és Heidegger todtnaubergi Hüttéjével. Problematizálja azt a helyzetet, hogy egyfelől a vidék értékeléséhez a város tapasztalatára van szükség, másfelől – kicsit lebegve hagyva – azt az „etikai-politikai” kérdést, hogy a filozófus szemlélődése lehet-e egyúttal kivonulás is a közösségből – még ha ez csak időleges is. Arra a szemtelen kérdésemre, hogy a „lelki gyakorlatot” igazából már mindenre hallom használni – vajon akkor mit nem nevezhetünk így, elmondja: számára a filozófia mint ars vivendi a fontos, az élet(mód)ként felfogott filozófia, amelyben a lelki gyakorlatok nem egyes rutinszerű, rituálészerűen performált „lelki gimnasztikát” (Hadot kifejezése!) jelentenek.
Aztán látogatunk Márton Árpád festőműhelyében, ahol az ősz művész egy fiatalkori enmagát ábrázoló szobra mellett bemutat minket festményeinek. Valamikor még a szocreálból jött, egyszerű üzenetek és félelmek jelennek meg bonyolult színvilágú művein. „Kilencven után…” – hangzik el szájából a kulcsszó: azt hitték, már nem lesz mit mondani, mégis, ha lehet, annál több üzenet várt átadásra. Csak épp úgy tűnik, a fiatal (művész)generáció már máshogy áll ehhez a tanításhoz. (Különös: szemügyre véve a dolgot Márton képei jobban festenek digitális formában, mint a valóságban – leszámítva persze az alábbi felvételt, amely egy emlékezetes Madonna-ábrázolást jelenítene meg.)
A másik meglátogatott festő, Részegh Botond (ő illusztrálta többek közt Barabási-Albert László legutóbbi könyvét) szenvedélyes és megszállott művészként mutatkozik be. Látom magam előtt, hogy egyszer csak zöldesszürkére festve találja a műterem fekhelyénél a falat, lenyírva a haját: egyre jobban hasonlítani kezd a témájára. Ami/aki nem más, mint Mihail Hodorovszkij, a bebörtönzött orosz milliárdos, akinek alakját Ulickaja könyveiben fedezte fel a székely festő. A falán korai erotikus képei, Hodorovszkij-arcképek és egy mondat többször: I love the feeling of being Anonymous in a city I've never been before. Ahogy Márton Árpádnál, nála is eszméletlenül fontos a szín. Barnával keveri a feketét, hogy igazán fényelnyelőnek, pasztellesnek tűnjön. Először viszi fel a figurát, aztán rá a hátteret, és csak végül töröl vissza. (Az ő képei állítása szerint igen sokat veszítenek intenzitásukból digitális verzióban, ezért aztán itt nem is élnék velük.) A nekünk mutatott sorozaton és a Kurszk katasztrófájáról készült művein ugyanúgy elsöprő a klausztrofóbia, ahogy elárulja Botond: már-már betegesen fél a szabadság elvesztésétől. És itt mintha már össze is érne „ars poeticája” Mártonéval… „Az ördög se olyan fekete” – adja át ő is közmondásbölcsesség-csomagjának féltve őrzött kincsét.
Műteremlátogatásainknak egyébként („szomorú”) aktualitást adott, hogy a Műcsarnokban épp kiutazásunk napján ért véget az „Európai Utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után” meghosszabbított kiállítása. (Cikkünk róla itt olvasható – sok tanulsággal a két szeredai művész és viszonyuk értelmezéséhez.)
Estefele még – először és utoljára – beleokoskodok a kreatív írásműhelybe, lebeszélve a műhelyeseket valami rossz érzéstől vezetve, hogy a Miatyánk más műfajra ültetése legyen a házi – amit aztán persze így se csinálok meg…
Akadnak olyan élmények, amelyekben hetek szerteágazó töprengései összegződnek: ilyen volt az este vetített román film, a Rendészet, nyelvészet (Poliţist, Adjectiv). Végignézni strapásnak bizonyult a hosszú snittek és a sivár képi világ miatt, de a végső verbális leszámolásért megérte. Itt kulminált a film összes (amúgy kevéske) párbeszéde, a romániai helyzet megismerése részünkről, és az ebéd alatt folytatott vita erkölcs és törvény viszonyáról. Ahogy én láttam <<SPOILER ALERT>>, ez a film variáció arra a Rorty-féle vágyakozásra, hogy egy társadalomban számos egymás mellett létező „szótárnak” kellene forgalomban lennie. De itt egy az úr: amit a Román Akadémia hoz forgalomba. A főszereplő az egyik jelenetben még bosszankodik is rajta egyet, hogy ugyan ki ítélkezhet a helyesírás dolgában… Az egyetlen abszolút szótár megalkotása szerinte kábé annyira felesleges és hiúság, mint amennyire Gál László szerint az egyetlen egyetemes, deduktív enciklopédia realizálása lehetetlen (a többlet 2011/1-es számában olvasható cikke alapján). Nem különösebben rejtegeti filozófiai vonatkozásait a film: az utolsó jelenetben a boss „dialektikának” (az eredetiben „maieutikának”) nevezi azt a módszert, amivel kikérdezi beosztottját egy szó/fogalom jelentéséről: de a választ most nem a közös gondolkodás szüli meg… A lelkiismeret figyelmeztetésének kérdésében (ami szintén erős szókratészi felhangokkal bír) végül az Akadémiai Kéziszótár szócikkei döntenek. Punct.
Másnap este test és technológia amúgy izgalmasan felvezetett szemináriumi témájához Cronenberg eXistenZ-ét vetítik: erről nem elmélkednék itt hosszan, bár egyszer már nem tudtam megállni, hogy ne írjak tele róla oldalakat. Elég legyen most annyi: egész jól illusztrálja a többlet 2010/1-es számában megjelent Ropolyi László-tanulmány azon találomra kiragadott megjegyzését, miszerint „a posztmodern virtualitás maga a posztmodern realitás. Ez a helyzet úgy alakul ki, hogy egyrészt a valóság radikálisan pluralizálódik, másrészt a valóság és virtualitás közötti éles határ megszűnik vagy éppenséggel az egész világot átfogó méretűre terjeszkedik.” E tétel különösen élesen szól Csíkszépvíz erős hegyi levegőjében.
A harmadik napra időzített ötórás túrán magas színvonalú „peripatetikus” beszélgetés bontakozik ki a Hargitára menet Hörcher és egy idevalósi, leendő CEU-s hallgató közt paternalizmusról, konzervativizmusról, nemzetről, pozitív és negatív szabadságról. Roger Scruton figurája, akinél a t.úr egy héttel azelőtt vendégeskedett, újra meg újra előkerül. Közben én fél füllel hallgatózok – néha közbeszólva, de fél szemmel azt figyelve, amit a lányok mutatnak, ti. hogy a fenyőerdő sötétje Botond képeit rejti, fél lábbal meg-megbotolva pedig igyekszem haladni is.
Az utolsó est, a táborzáró gála is tartogat még meglepetéseket. És nemcsak a fent idézett többlet-számokat Egyed Pétertől. Például megtudom, hogy errefelé partygyilkosnak számít az „I’m just a sweet transvestite from transexual Transylvania” a Rocky Horror Showból. Aztán az első B.U.G. Mafia szám, amit valaha hallok. A pszichoanalízissel foglalkozó kolléga meséli, hogy a kilencvenes években tömegjelenséggé lett Romániában a maffiózó rap. A székelyek B.U.G-számokkal csiszolgatták román nyelv-, és elsősorban szlengtudásukat.
„A harmadik az Isten igazsága” – mondta harmadik napi levesünkre Abdul, akit valamiért előszeretettel bélyegeznek ismerősei nihilistának. E szilánkos beszámoló végén nem maradt más hátra, mint hogy én is dicsérve köszönjem koszt, kvártély és kegyelem adományait.
P.T.
