Idén először kapott nagyobb hangsúlyt hazánkban is november harmadik csütörtökje a filozófia világnapjaként: kör-email érkezett, hogy gyűjtsük össze az eseményeket a FISP számára, az ELTE-n ebből az alkalomból Radnóti Sándor beszélt a barátság filozófiájáról, egyetemünkön pedig Szombath Attila egy igazán ehhez az alkalomhoz illő címmel tartott előadást: „A filozófia méltósága és méltóságvesztése”. A filozófia méltósága a régi korokban – közhely. Méltóságvesztése napjainkra – tény. Szombathnak – a címválasztásból eredően – eleve egy „bukástörténetet” kellett előadnia, de előadásában annak is utánament, hogy a filozófia mivel érdemelhette ki méltóságát, és mivel szerezheti vissza újra. Az alábbiakban az előadás gondolatmenetét próbálom röviden visszaadni.
Az UNESCO ezt a napot 2002-ben avatta a filozófia napjává – mint Szombath rámutatott, nem tűnik véletlennek, hogy a WTC ellen irányuló terrortámadás utáni évben: ez a világnappá nyilvánítás indoklásából kiérezhető. Ezek a szövegek úgy fogalmaznak, hogy „a filozófia lehet az egyetlen, ami megmentheti a világot” – azonban a filozófia közelebbi meghatározásával nem szolgálnak, sőt, a filozófia felválthatónak tűnik bennük az egymásnak feszülő ellentéteket enyhítő dialógussal. Ha ezen túl a filozófia meghatározása érdekelné a honlap látogatóját, a lap alján található „Mi a filozófia?” reklámra kattinthat, ahol kozmetikai hirdetések várják…
Szombath Attila felidézte, hogy már Hegel is – akire előadásában különös tekintettel volt – szembesült azzal, hogy olyan könyvek jelennek meg, mint A haj megőrzésének művészete filozófiai elvek alapján („csinos nyomásban, nyolcadrét, ára 7 Schilling”), vagy hogy a filozófia rangjára emelnek igazgatási elveket. De Szombat ezek mellett a félreértések mellett azt is kevésnek látta (a méltóságvesztés tünetének), hogy a filozófiát pusztán a dialógus és a megértés terepének tekintsük. Ugyanakkor bár szerinte nem a filozófia az egyetlen, ami megmenekíthet minket, de igenis fontos szerepe lehetne abban, „hogy egyáltalában újraorientálja az emberi gondolkodást és azt a fajta világszemléletet, amire a társadalom manapság épül” – ezt a kötelességét nem is szabad elmulasztania.
Szombath a filozófia méltóságát, elismertségét két külsődleges és egy inherens faktorra bontotta. Az első társadalmi, illetve kultúrtörténeti szerepénél fogva illeti meg, hiszen az európai történelem fordulópontjainál mindig ott volt előkészítőként – akár negatív, akár pozitív szerepben. A második szempont, ami miatt el szokták ismerni fontosságát, hogy aki filozófiával foglalkozik, megtanul problémákat elemezni, pontosan fogalmazni. Végül legfontosabb, lényegéből fakadó méltóságát Szombath egy Marcus Aurelius-idézettel szemléltette: „Aki nem tudja, mi a világ, az nem tudja, hol van ő maga. Aki nem tudja, mire született, az nem tudja azt sem, kicsoda ő tulajdonképpen, és azt sem, mi a világ. Aki ezek közül egyet is elhanyagol, az a maga rendeltetését sem tudja megmondani.” A filozófia magasrendű törekvése, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, méghozzá a legmagasabb fokon: hogy megválaszolja, mi a valóság egésze végső soron, és az ember ebből eredő rendeltetését is feltárja. Ez a cél ma azonban hiú ábrándnak és értelmetlennek tűnik sokak szemében, ráadásul általánosan elterjedt nézet, hogy a filozófusok tudományuk fennállása óta semmilyen eredményre sem jutottak. Hogy mi vezetett ahhoz, hogy a filozófia ebből a szempontból leértékelődött, azt az előadó a következőképp összegezte.
Egyfelől amit a filozófia hagyományosan tanított, az egyre kevésbé tűnt élhetőnek: gondolatai, eszméi az életre lefordíthatatlan absztrakcióknak tűntek. Történt ez azért, mert visszaszorultak azok a „szövetségesei”, amelyek társadalmi támogatói voltak. Ilyen a vallás, amely bár más módon, szintén hirdeti az ember magasabbrendűségét, és azokat a gondolatokat, amelyeket Szombath a „filozófia történetének aranyszálához” köt: az Abszolútum létezését, megismerhetőségét, az ember szabad akaratát, nemes hivatását. Ilyen támogatója volt még a filozófiának az a szemlélet is, amely szerint az állam arra hivatott, hogy segítse az embert rendeltetésének megvalósításában. Ezek meggyengülésével a filozófia fontos szövetségeseket vesztett: úgy tűnik, kilépve az utcára, hogy azokat az eszményeket, amelyeket a filozófia tanít, sehol nem lehet megvalósítani. Eközben az egzakt tudományok előrenyomulása, sikereik fokozatosan megfosztották a filozófiát régi szerepétől. Ám nagyrészt a tudományok „bűvkörében élő” filozófusok voltak azok, akik a tudományból egységes világképet farigcsáltak, a tudományból magából nem következik egy átfogó nézet: hiszen szaktudományokként korlátozott nézőpontokat valósítanak meg, ami nem jogosít fel ezek totalizálására. Szombath azt is hangsúlyozta, hogy az egzaktság még nem jelenti azt a végső megalapozást, amelyet a filozófia igényel.
Úgy tűnik, ennek fokozatos felismerése már zajlik. A 20. századi tudományfilozófia Szombath rekonstruálásában egyre inkább a tudomány instrumentalista megközelítése felé közelített: eszerint a tudományos elméletek ideig-óráig alkalmas és használható emberi modellekként értelmezendők. Így viszont igen kevéssé alkalmasak totális valóságkép megalapozására. Ahogy Szombath fogalmazott: a filozófia méltóságának visszaszerzéséhez alapvető, hogy „ezt az újonnan támadt vákuumot észrevegyük”, azt, hogy „az ontológiai kérdés ismét nyitott” – hogy mi a valóság végső soron és mi az ember rendeltetése, azt megmondani ismét a filozófiára hárul. Ez azonban a kialakult helyzet miatt nem problémamentes… A filozófia a kihívásokra inadekvátan reagált: szcientizmussá vagy relativizmussá vált, visszahúzódott a neutrális szövegértelmezésbe (ld. Herbert Schnädelbach: „Morbus hermeneuticus. Tézisek egy filozófiai betegségről”), illetve a filozófiatörténészek körében is elterjedtté vált az a felfogás, hogy maga a bölcselet története vélekedések halmaza.
Az azonban, hogy egy 2500 éves alaptudomány esetében nézeteltérések vannak, nem jelenti, hogy senkinek sincs igaza; az, hogy vita van, nem jelenti, hogy nem lehet igazolni az igazságát. Hegelre utalt itt ismét Szombath: a filozófiában nincsenek puszta vélemények. A filozófiában semmi sem volt „teljesen téves”, csak egyoldalúságok voltak. Amikor egy filozófiai nézetre azt mondjuk, hogy helytelen, az nem azt jelenti, hogy mindenestül rossz, hanem hogy valamilyen egyoldalúságnak a kiemelése. És ezzel visszatérhetünk az UNESCO által kiemelt dialógus-tematikához is: mert a relativizmussal és az egyszerű toleranciával szemben a dialógusnak is megfelelőbb alapja lehet a vázolt szemlélet, mint ahogy azt Szombath A feltétlen és a véges című könyvének „A relativizmusról” szóló alfejezetében (illetve ennek egy más megfogalmazásában, „A relativizmus mint dogmatizmus” című cikkében) is hangsúlyozza: „az eltérő álláspontok és kultúrák […] épp azért közvetíthetőek egymás számára és vehetők komolyan, mert valamennyinek köze lehet ahhoz, ami túlnő a részlegesen és korlátolton, vagyis ami egyetemes és feltétlen.” – A világnap tehát indokolt, de a filozófiát igazán akkor lesz érdemes ünnepelni, ha majd visszaszerzi méltóságát.
