CSEH BORBÁLA
Másik Magyarország címmel látható a Műcsarnokban Bukta Imre retrospektív kiállítása. A tárlat kurátora Gulyás Gábor, a Műcsarnok – időközben leköszönő – igazgatója, a kurátori asszisztens Reischl Szilvia.
Az első térben, a falon elhelyezett bevezető szöveget olvasom: Bukta Imre természetes anyagokat használ a munkáihoz – közben harangszó hallatszik valahonnan. Elfog egy érzés, egy falusi délutáné, szól a harang, érezni a tiszta levegőt, ez egy másik világ.
Amiről Bukta Imre művészete szól, az valóban, a „Másik Magyarország”. Sokféle sztereotípiánk él Magyarországról, de létezik egy másik Magyarország is, amiről még mi magyarok is sok esetben igen keveset tudunk: ez a vidék. Erre utal a cím, ez az alaptémája Bukta műveinek. Gulyás Gábor továbbgondolja ezt a témameghatározást: a hazaszeretet fogalmát vonja be.
Bukta Imre vidéki származású, Mezőszemerén született, 1952-ben. Itt, majd Leninvárosban, a
A tárlaton szerepelnek Bukta életművének régebbi darabjai, valamint új installációk és festmények is. A régi és új művek nagyjából ugyanabban a gondolatkörben fogantak, ami Bukta egész életművét áthatja. Az alkotások meghatározó témáiként a következőket sorolja fel a kiállítás bevezető szövege: a hagyomány átalakulása, a természet elidegenedése, az épített örökség enyészete, erkölcsi értékek válsága. Ezek azok a vidéki létet érintő tények, amelyekkel Bukta foglalkozik. A tematikus felosztás nem konkrétan szétválasztható és végigkövethető, de minden egyes műből magából külön érezhető, melyik gondolatkör része. A vidéki emberek életét látjuk, „küzdelmüket a mindennapokért” – így foglalja össze a bevezető a képek gondolati lényegét. Amellett, hogy a képeket szemlélve gyakran elfoghat minket egy keserédes szomorúság, melankólia, személy szerint nem éreztem minden esetben szenvedést és küzdelmet a Bukta által ábrázolt embereken.
A tárlat berendezésekor kihasználták a tér adottságait, a Műcsarnok kényelmesen tágas tereit, amelyek így az elrendezést levegőssé és jól átláthatóvá tették. Nem történt különösebb térbeli átalakítás, nem alkalmaztak térelválasztó elemeket, a látogatók nincsenek vezetve a térben.
Az első terem kialakítása és berendezése véleményem szerint nagyon jó. A bevezető szöveget bal oldalt, a falon helyezték el, de előtte már láthatunk műveket, így a szöveg nem kelti azt az érzetet, hogy addig nem léphetünk tovább, amíg el nem olvastuk. Az első képek már megmutatják a fent jelzett ars poeticát. Ilyen a Béla fácánnal (2012), amely egyben a kiállítás emblematikus képe is. Béla suhogós melegítőben látható, Mountain Bike-ján viszi haza a fácánt. Láthatjuk a Vidéki polgármestert plázamakettel (2011), a háttérben erdő és mező látszik, ide tervezik ugyanis a plázát. A faluban már van kínai cipőbolt is, erről tanúskodik egy másik kép, amelyen a fiatal kínai férfi éppen kínai sportcipőt kínál egy falusi asszonynak. Képet kapunk tehát a helyről, a faluról, ahova egyre inkább olyan dolgok furakodnak be, amelyek nem oda valók: a hagyomány lassan átalakul. Globalizációnak nevezzük ezt a folyamatot – már mindenhova eljut a dzsoggingfelső, a pláza, a kínai cipő. Közben látjuk a falusiakat megszokott mindennapjaikon is: ahogy a „Bótba” ballag az ember (2009), és az Este című képet – ilyenkor a kutyáké az utca. A tér közepén a Ház (2012) című installáció áll.
Ez a ház, rendesen vályogtéglából felépítve, megmutatja a falu társadalmának rétegeit: az idősödő nyugdíjas férfit, a fiatal roma párt ütött-kopott házukban, a feltörekvő, jómódú férfit rikító zöld házában, és az öreg paraszt nénit, akinek háza szép fehérre meszelt, az ablakában muskátli virágzik. Mindegyikük kinéz az ablakán, és mindegyik ablakot valamilyen módon betörik – hanghatással együtt. Ez a betörés félelmet kelt, és számomra ahhoz is hasonló, ahogy a modern világ dolgai „betörnek” a falu megszokott életébe, a hagyományai közé.
Középen a második térben komorabb hangulatú képek vannak, amelyek már inkább sugároznak melankóliát. Itt találjuk az Elfogyott táj (1997) című installációt: korhadt gerendák darabjait, betondarabokat látunk szétszórva, és „felvágott” gumicsizmákat, melyekből „gumi-házak” épülnek, a levegőben lógnak, árnyékuk a falra vetül. Számomra ez a mű azt a folyamatot jeleníti meg, ahogy a természetes anyagok használata elmúlik és a modernné lesz a főszerep: a gyönyörű nádfedeles, gerendás házak feledésbe merülnek, az enyészeté lesznek, már beton és műanyag az alapanyag.
A harmadik teremben megnézhetünk egy hatvanhárom perces filmet „...ehhez a világhoz tartozom” címmel, beszélgetést Bukta Imrével. Az alkotó beszél életéről és műveiről. Bukta kiemeli, hogy a hetvenes években még gyakoribb volt, hogy egy paraszti származású tehetséget felfedeznek és befogadnak – ami vele is történt.
Számomra nagyon erős hatású volt a bal oldali teremsor első termében található installáció (Cím nélkül, 2008). Kereszt alakot látunk kirakva vályogtéglákból, mindegyiknek a közepén kis képernyő, mindegyiken ugyanaz a filmecske megy: egy mezőt látunk, amelyen egy fehér szánkó megy magától, azt követi egy görnyedt, fekete ruhás alak, az egész hátborzongató és végzetszerű, szakrális jellegű. Azután a falon kévekötő nők és kaszáló férfiak fekete-fehér képeit látjuk, és még egy nagy keresztalakot, amit szintén vályogos anyagból lévő tárgyak alkotnak – mintha boronatárcsák lennének. Oldalt a falon egy szöveg olvasható – ez az egyetlen, Bukta által írt szöveges „magyarázat” a kiállításon. Juhonka nénéjéről ír, aki a tévé bűvöletébe került, onnan hallgatja már a „prédikációt”, mert misére nem tud járni, mióta fáj a lába. Régen bezzeg arattak: volt marokszedés, kévekötés és keresztrakás. Ezek ma már egy letűnt világ elfeledett szavai. Mára a tévé megszüntette a falusi közösségeket, betört a hétköznapokba és ontja magából a szemetet. Ezen letűnt világ utolsó képviselőinek az emlékének szenteli Bukta a művet.
Bal oldalt a második teremben kocsmai zsánerképeket láthatunk, sörrel, fröccsel, játékgéppel, iszogató emberekkel, a megszokott vidéki kocsmai hangulattal. Többször visszatér a kiállításon a Krisztus-jelenés, mint téma, mint az erkölcsi értékek helyzetére való rákérdezés: megjelenik az öregotthonban egy idős bácsinak, az utcán a biciklizőnek, vagy kukoricacsövön válik kivehetővé Jézus arca. Másik visszatérő téma a favágás, fakitermelés aktusa. Az apszis bal oldalán, a sarokban például egy villódzó fényekkel díszített élű láncfűrészt láthatunk elhelyezve a földön, mint a fakitermelés elengedhetetlen kellékét. A bal oldalon a harmadik teremben sötét van, a térben az Erdőrészlet (2011) című installáció látható. Mindenhol rönköket látunk a földön: egy kivágott erdő. A tetejükre fölülről vetítettek rá egy mozgó képet, mintha víztócsa lenne mindegyik tetején. Egy emelvényről lehet a művet megnézni, ami direkt erre a célra épült a térbe. Oldalt a falon a műhöz kapcsolódó képek láthatóak: Fakitermelés, Permetezés, Favágók; ezek föntről kis lámpákkal vannak megvilágítva.
Bukta festményeire jellemző az élénk színek használata. Furcsa alakok, vonalak telítik a képeit, amelyekből felismerhető motívumok rajzolódnak ki, mintha „a valóság szilánkokra tört volna”, bonyolult, fiktív képek ezek. A jelentésük mégis egyértelmű, érezhető a mondanivaló. Festészeti és grafikai motívumokat használ, de különböző elemeket is bevon a képeibe, amelyek sajátosan a vidékre jellemző anyagok: kukoricaszemek, gyufaszálak, szőrdarabok, fadarabok, fém, vályog, vagy törött csempék darabjai. Ezek Bukta visszatérő elemei. Ilyen művekből több látható az apszis jobb és bal oldalán, ezek többnyire természetképek: krumpliágyást, szalmabálát, jegenyesort, legelésző teheneket és malacokat ábrázolnak.
Szintén az apszis bal oldalán látható az ismert, Villanypásztor című mű (1978) amelyről politikai felhangja miatt esik szó a Buktával készült riportban. Az installáció egy szögesdróttal bekerített, kis füves részből áll, amelyen belül meztelencsigákra emlékeztető, védtelen lények hevernek a földön. A lények nincsenek tudatában bezártságuknak, korlátozottságuknak, szabadon mozoghatnak bent, legalábbis ezt érzik, de csak bizonyos korlátokon belül.
Középen az apszisban szerepel az Okos táj című installáció (1993). Kukoricacsuhéból készített figurák tartanak kezükben – vagy nyújtanak felénk – műanyag tasakokat, amelyek kukoricaszemekkel vannak megtöltve, ilyen figurából pedig egy egész falnyi sorakozik fel előttünk. Mintha valamit beszolgáltatnának, a terménytizedet? Ahogy közel megy hozzájuk az ember, kellemesen átható kukoricacsuhé-illat terjeng.
Az apszis jobb oldalában újságrészletet olvashatunk – amit az alagsori „shopban” kézhez is kaphatunk – cikkeket a Sors című szomorú hetilap falusi kiadásából. Több hírrel is találkozunk, de a legmegrendítőbb talán a mutáns méretűre nőtt kukoricáké, amelyek lehetséges, hogy az UFÓ-k közbenjárására nőttek ilyen hatalmasra. Fotókat látunk igazolásképp néniről és bácsiról, akik kézben tartva érzékeltetik a kukoricák megdöbbentő méretét. Vitrinben magukat a terményeket is megtekinthetjük teljes valójukban. Ez a fajta erős irónia gyakorta jelen van Bukta műveiben – nem csak a vidékiek naivitásáról van itt szó, hanem arról a naivitásról is, amellyel a városiak, a média képes hozzáállni a vidékhez.
A jobb oldali teremsor második termében van elhelyezve a Magasfeszültség című installáció (2012). A sötét térben két hatalmas villanypózna van felépítve, mintha egy mezőn lennénk. Középen egy falra vetített videóinstalláció: gyerekek görgetnek a mezőre egy traktorgumit, amibe tüzet raknak, játszanak, majd lassan beesteledik – itt szólal meg a bizonyos esti harangszó, ami az egész kiállítótérben hallható. Bukta ezen látszólag valóságos terekbe elhelyezett videóinstallációi néha az élet banális dolgairól szólnak, olykor sorsdöntő kérdésekről.
A harmadik teremben jobb oldalt, festmények mellett a Nosztalgia című installációt (2007) láthatjuk: egy tipikus viaszkosvászon-terítővel lefedett asztal, szélén egy hatalmas konyhakés, amelynek pengéjéből egy malac alakja van kivágva – „malacölő-kés”? Ebben az alakban kis képecske változik: a húsüzemből ismerős nagy, kampón lógó húsdarabok képei haladnak el, „nosztalgikusan”.
A tárlaton kevés a szöveg, a nézőre hagyják az interpretációt. A filmes blokkok jól voltak elosztva a térben, három helyen, itt le lehetett ülni, megpihenni. Az olykor megszólaló hanghatások fontos szerepet töltöttek be a kiállítótérben, mint hangulatképző elemek. Az installációk többnyire a nézők terével egy térben jelentek meg, nem elválasztva, kivéve azt a két helyet, ahol épített emelvényt alkalmaztak az alkotás könnyebb beláthatósága érdekében.
Az érzet, ami már az első terem után kialakul a látogatóban, hogy mégiscsak ismeri a vidéket valamennyire. A művek által árasztott hangulat számomra ismerős volt. Sokféle érzést keltenek az emberben: szomorúságot is, de meg is mosolyogtatnak. A régi hagyományok, a természethez való közelség, az ösztönös tudások birtoklása még azért megvan a vidékiekben. Ők egy olyan bizonyosság birtokában vannak, amit mi városiak már elfelejtettünk: a természet adta dolgok fontosságát ők még nem felejtették el. Mi miért felejtjük el ezeknek az embereknek a világát, ezt a másik Magyarországot?
CSEH BORBÁLA
Bukta Imre – Másik Magyarország
A kiállítás kurátora: Gulyás Gábor
Megtekinthető: 2012. november 10. – 2013. február 10. – Műcsarnok
