Helyszín: a Mikszáth téri régi Piarista Rendház, ma a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának épülete. Alkalom: a tanár úr nyolcvanadik születésnapjára rendezett ünnepség, melyet a PPKE Esztétika Tanszéke szervezett. Köszönet Váli Dezső festőművésznek a szöveg lejegyzéséért.

(ahogy ki tudtam hallani a gyenge felvételről, dőlt betűvel a bizonytalanságok. vd.)

Először vagyok nyolcvan éves... Inkább apróságokat gondolok most elmesélni. Az egyik ilyen, a filmen is lehetett hallani, hogy részben az ifjúság ébrentartása érdekében csakugyan előfordult az, hogy a fejüket kissé megborzoltam. Egyszer megtörtént velem, hogy egy gyereknek megemeltem a haját, és kezemben maradt, mert parókát viselt. Elég megdöbbentő helyzet volt, a gyerek korábban beteg volt, és kihullott a haja, ott ült kopasz fejjel szegény gyerek. Gyorsan visszatettem a fejére... Aztán ezt más helyen egy alkalommal elmondtam diákoknak, és akkor az történt, hogy ezentúl ha valaki rendetlenkedett és odajött hozzám, mondta, nekem nincs parókám.

A másik dolog, nagyon érdekes, hogy látszólag az ember csinálja a dolgát, egyszerűen azokat a dolgokat amiket az élet diktál, és ez elég változatos volt, akkor is ha egyhelyben maradtunk. Én 55-ben elsőéves novícius voltam ebben az épületben, 56-ban piarista kispap, itt éltük át az első éjszakát, amikor jöttek be a csepeli vasmunkások a fizikumba, hogy onnan (tűz alá vegyék a rádió épületét?)... szóval elég izgalmas volt ezt a forradalmat úgy átélni, hogy az én volt évfolyamtársaim ott voltak, én meg nem nagyon mozoghattam, egy elsőéves kispapnak nem illik a forradalomba beállni... de amikor november negyedikén megjelentek az orosz tankok, akkor elhatároztam, hogy kimegyek [...] mert kapcsolatunk megszakadt, a Nagykörúton is nem volt forgalom, én szépen gyalog.... És útközben a Móricz Zsigmond körtéren találkoztam egy alattam járó egyetemista kollegával, ő is nyelvész volt, ahogy én..[erről irtam a szakdolgozatot, és előkerült..kiadatlan?]. hát ő harcolt, ...akkor már nem nagyon lehetett harcolni, akkor már röpcédulákat osztogattak. Meglátott engem, reverendában bandukoltam, volt egy nagy rakás röpcédulája, és hát segíts már szétosztani, vigyél már el belőle, ez neked is érdeked... Akkor egy nagy halom röpcédulát begyűjtöttem a reverenda alá... és vissza a rendházba, aztán betettem az íróasztalom fiókjába, hogy szétosztani nem fogom, hát mit csináljak vele, betettem oda. Azon az éjszakán volt az első házkutatás. Itt a sarokszobában, csak a legfelső emeleten laktunk, hárman aludtunk ott. És egyszer csak jöttek és az osztaguknak a vezetője rátette a kezét arra az asztalra, amiben a röpcédulák voltak; ott voltak a fogdmegek körülötte, és azt mondta, hogy most mondjuk meg, ha valaki fegyvert vagy röpcédulát rejteget. Én akkor úgy találtam helyesnek, hogy nem helyes megszólalni. Támaszkodott arra az asztalra, és azt mondta, nézzék át a szobát. Tényleg végigkutatták, a könyveket kiborították, megcsodálták a héber jegyzeteimet, mondtam, tanulok héberül, a pofa nem tudott róla, hogy a könyöke alatt volt egy csomó röpcédula, és aztán elmentek. Másnap valahová eltüntettem ezeket a röpcédulákat, nem a könyvtárba tettem... hát ilyesfajta kapcsolatunk is volt ötvenhattal...  És például akkor lehetőségünk lett volna arra, hogy például külföldre menjünk... hogy vagy sikerül a forradalom, vagy ha nem, mi nem tudjuk tovább folytatni ezt a piarista életet, hogy akkor egy kemény vágás lesz, esetleg annak is vége lesz, ami volt. Akkor úgy gondoltam, én inkább itthon maradok, és azt gondoltam, meglátjuk mi lesz, itthon kell a dolgokat csinálni. Többen közülünk elmentek nyugatra és sok jót csináltak, Amerikában magyar iskolát létesítettek elsősorban a disszidenseknek, tehát ők is hasznos munkát végeztek.

Én azért örülök, hogy itthon maradtam. Az ő életük is értékes volt, Rómában jártak egyetemre, és sok mindent láttak, amit én nem láttam, de mégis láttam egyet-mást. Az élet itt kevésbé volt ... dokumentálhatóan gazdag, de azért elég gazdag volt és elég sokszínű. Évenként új diákokkal találkoztunk, meg egyáltalán, hogy végigjárjuk ezt az utat ... Nem nagyon lehetett tervezni, hanem valahogy figyelni kellett, lépést tartani azokkal a feladatokkal, amik megnyíltak előttünk. Elénk jöttek a feladatok. Nagyon érdekes így visszanézve az életünk.

Az is például, hogy én teológiából doktoráltam, és a magyar irodalom egyszakos tanárképzőn végeztem az egyetemen, ugyanott, ahol most vagyunk, ott végeztem a középiskolát és az egyetemet, most pedig ott fogom végezni, mint piarista. Érdekes, hogy hogyan jöttek ezek a dolgok. Öt évig Kecskeméten tanítottam, utána fölhívtak Pestre, és akkor a rendfőnökünk rám bízta a teológiai főiskolánkon a biblikus tárgyak tanítását. A teológiai főiskolán több tanár volt, mint növendék, mivel a növendékek száma korlátozott volt, a tanároké kevésbé, ... diák évfolyamonként tán kettő volt. Kitalálták ennek a kedvéért, hogy én irodalmat tanultam az egyetemen, és teológiát a főiskolán, biblikus teológiával foglalkoztam akkoriban; a két dolog találkozott az életemben, érdekesen... olyan módon kellett a teológiát tanítanom, hogy egy kicsi iskolában nekem az egészet kellett tanítani. Mert egyébként két-három tanár tanítja ezt, külön ószövetségi tanár, külön újszövetségi, külön egzegézistan. Megpróbáltam.

Mindig ilyen lehetetlen dolgokat kellett.. a... [Pázmány Péter Katolikus Egyetemen] tanítás is ilyen volt. Volt egy teológiai doktorátusom. Az akkori teológiai doktorátus Magyarországon nem számított doktorátusnak, a teológiai főiskolát sem ismerték el, csak megengedték. Rómában elfogadták volna, de Magyarországon nem. Viszont amikor a rendszerváltás volt, akkor a teológiai akadémia visszakerült egyetemi rangra, a magyarok is elfogadták, és akkor a teológiai kar megemelte az egykori növendékek egykor szerzett dotorátusát PHD fokozatra, az enyémet is fölemelték. Akkor jól jött ez a készülő esztétika szaknak, hogy a teológiai doktorátust elfogadták PHD fokozatnak, mert akkor én tanszékvezető lehettem itt. Valamit értettem az esztétikához is, mert irodalomtanár voltam, tanítottam irodalmat, meg foglalkoztam is vele eléggé, másfajta művészethez kevésbé értettem, de mégis volt valami közöm a művészethez, és a (...diákok különböző bizonyítványokat szereztek,meg végzettséget(?)).........akkor aztán nyugalmazott tanár is lettem, de mindenestre ez egy érdekes lehetőség volt. Sík Sándor írt egy esztétikát, és annak nyomán csináltuk az esztétikát, számomra is érdekes volt, a diákok hallgatták. Ez is egy érdekes kihívás volt.

Érdekes kihívás volt az életemben az is, hogy amikor tartományfőnök voltam, megváltozott a rendszer - 85-től 90-ig voltam -  akkor lehetőségünk nyílt arra, hogy a régi iskoláink közül némelyiket visszavegyük. És arra gondoltam, hogy hiba volna, ha mi csak a középosztály gyerekeivel foglalkoznánk a gimnáziumban, és akkor nyitottunk egy szakmunkásképzőt. Éppen az ipari szakmák számára. És ha én másokat réveszek arra, hogy tanítsanak, akkor nekem is kéne, mert az furcsa, hogy másokat küldök [Vácra]; hát elmentem, és heti nyolc órában tanítottam ezeket a kölyköket. Az életem egyik legemlékezetesebb vállalkozása volt ez, aztán otthagytam, mert úgy láttam, vagy egészen ezt kell csinálni, vagy abba kell hagyni. De azért nyolc évig voltam ott. És vannak érdekes emlékeim.

Egy ilyennel fejezném be; bandukoltam az állomásra a négy óra után, ami elég alaposan elfárasztott, máshol sose fáradtam el annyira, mint ott ezekben az órákban, és akkor mellém csapódott egy gyerek, és a vonathoz menet elkezdünk beszélgetni. És azt kérdezte - kicsit faragatlan fiú volt -:  "Hány éves maga?" Mondtam neki; nem tudom, mennyi voltam akkor, tán 74. "Gondoltam, hogy túl van a nyugdíj korhatáron. Én elgondolkoztam azon, hogy én azért azt szeretném, ha már olyan öreg leszek, hogy nyugdíjba kerülök, akkor nem kell utána már dolgoznom. És maga meg még mindig tanít. Hogy van ez? És másrészt pedig azon is gondolkodtam, hogy azt szeretném, ha majd belejövök a szakmába, akkor veszek magamnak egy autót.  És magának meg nincsen autója. Gyalog megy itten a vonathoz. És hát akkor mit taníthat maga nekem?! Pont azt akarom megtanulni, hogy el tudjak menni nyugdíjba, ha majd ha az ideje eljött, legyen egy autóm legalább, amivel közlekedek. Azt maga nem tudja megtanítani nekem, mert maga se tudta megtenni magának." 
Nem egészen ilyen intelligensen mondta el, de lényegileg ezt. Hát én erre ........, mulattam a helyzeten, és mondtam neki, hogy: "Nagyon örülök neki, hogy megjegyezted, és ez igazán kedves dolog; az a helyet, hogy meg kell neked mondanom, hogy ha én 65 éves koromban nyugdíjba akartam volna menni, akkor nyugdíjba mentem volna; senki se mondta volna, hogy nem tartanak el engem a rendben, vagy valamit muszáj nekem dolgoznom. Én azért tanítok csupán, mert ez nekem öröm. Tehát nem muszáj nekem tanítanom, nem egészen abban a helyzetben vagyok, amire te gondolsz. Másrészt pedig, ha nagyon akarnám, hogy legyen autóm, akkor autóm is lehetne. Van is olyan rendtársam, akinek van, szükségük van rá, de nekem, úgy gondolom, nincs szükségem rá, és nem is nagyon kívánkozom arra, hogy autóvezetést tanuljak,meg mi minden. Szépen kisétálok a vonathoz, és nagyon örülök, hogy négy óra után egy kicsit sétálni kell. A vonaton is nagyon szeretek utazni, mert érdekelnek az emberek. És gondoltam, milyen unalmas lehet valakinek egyedül autózni, én pedig beülök a vonatba, vagy olvasok, felfrissülök az olvasásban, vagy odafigyelek magam köré, és figyelem, miről beszélnek az emberek, és milyen a világ. És másrészt pedig, ha azt kérdezed, mit tanulhatsz tőlem, hát lehet, amikor majd megöregszel, akkor egyszer csak eszedbe jut, hogy volt egy tanárod, aki azt mondta, hogy nem azért érdemes élni, amiért te élni akarsz. És ha ez eszedbe jut, akkor már nem hiába találkoztunk."