Ikker Eszter
A budapesti Ernst Múzeum nemrég megnyitott időszaki kiállítása, a Tükör által homályosan nemcsak audiovizuális élményt kínál, hanem szellemi gazdagodást is ígér: az időszaki tárlatot bőséges programkínálat kíséri.
A Pál apostol Szeretethimnuszából származó sor művészi toposszá vált, hiszen a kiváló svéd rendező, Ingmar Bergman azonos címmel forgatott filmet, amelynek vetítése szintén szerepel a programsorozatban. A kiállítás célkitűzése, hogy az arc-reprezentációkat a kortárs művészet prizmáján keresztül láttassa. Február 12-én volt alkalmam ellátogatni a Nagymező utcai múzeumba, amikor Beöthy Balázs, az egyik kiállító képzőművész beszélt saját munkásságáról, művészet-fogalmáról, szorosan a kiállítás tematikájához kapcsolódva.
Beöthy kiemelte, hogy művészetről akkor beszélhetünk, amikor az alkotó képes felelősséget vállalni alkotásáért. Ezzel a művészet-definícióval persze vitatkozhat az ember, hiszen a múzeum kontextusánál maradva, a művész nem foghatja minden egyes látogató kezét, és akkor még az utókorról, a paradigmaváltásokról szót sem ejtettünk… Mégis egy kortárs képzőművész szemszögéből védhető álláspontnak ítélhetjük. Beöthy Balázs korunkat a „színrevitel társadalmának” tartja, hiszen a megörökítés kényszere általánossá vált, köszönhetően a társadalmi igénynek és a technikai felkészültségnek
.
Beöthy említést tett a kiállítási anyagban is szereplő Cindy Sherman fotóiról. Sherman abból a szempontból is egyedülálló, hogy galériai adminisztrátorból vált világhírű alkotóvá, akinek képei már a MoMA gyűjteményéből sem maradhatnak ki. Alkotásai az Ernst Múzeum kiállításán cím nélkül szerepelnek, Sherman intenciója mégis világos: önmagát jeleníti meg a különböző médiumok által felkínált, legnépszerűbb nőszerepekben. Ez a fajta önábrázolás első pillantásra nem is annyira újszerű, hiszen bőséges példát találhatunk a művészettörténetben az önkifejezés ezen formájára, gondoljunk csak Rembrandt híres önarckép-sorozatára. Sherman képei azért hathatnak mégis az újdonság erejével, mert a női szerepek sztereotipizáltságára provokatívan reflektál.
A beszélgetés középpontjában Beöthy Médium című lentikuláris technikával készült képe állt. A Ludwig Múzeum tulajdonában lévő kép első ránézésre egy szimpatikus fiatal fiút ábrázol, elmosódó háttérrel. A portré akkor válik különössé, ha az arcról az alak nyakláncán függő medálra téved a pillantásunk. Az egyik pillanatban még Dávid-csillag, egy kis lépéssel jobbra már Krisztus keresztje. A képen alapvetően semmi más nem változik, csak ez az egyetlenegy aprónak tűnő, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró szimbólum. A „mozgó kép” kizökkent a statikus képbefogadásból, aspektusváltásra bírja a meglepett szemlélőt. A zsidó-keresztény párbeszédnek egy szép jelképe lehetne a Médium című kép, ugyanakkor a befogadó számára mégis próbatétel. Hogyan látom a képen megjelenő arcot a Dávid-csillaggal, és hogyan a kereszttel? Miként változik a percepcióm?
Mindennek a paradox voltát fokozza, – erre maga Beöthy is rámutatott - hogy a múzeum épülete a történelmi zsidónegyed szívében áll. A képzőművész rávilágított, hogy a zsidó-keresztény oppozíció helyett akár lehetne a cigány-magyar, de akár az ázsiai-európai kategóriák feszültsége is a középpontban. Beöthy szerint a közéletben ezek az ellentétek sohasem általános, hanem konkrét esetek révén tematizálódnak. Úgy gondolom, hogy a Beöthy képéhez hasonló kezdeményezésekkel nem a szőnyeg alá rejtjük a problémát, hanem explicitté tételükkel is közelebb jutunk a kulturális- és vallási feszültségek feloldásához.
Beöthy Médiumának párdarabjaként nézhetjük Esterházy Marcell kétdimenziós képét, amelyen nagyapjának élettörténetét jeleníti meg: az egyik szögből még egy grófi ruhába öltözött gyermeket látunk, a másik nézőpontból már egy emigrációban élő, kétkezi munkát végző arisztokratát. Beöthy Balázs hangsúlyozta, hogy a háttérben elhangzó információkkal csak gazdagodik a műalkotást körülvevő aura, a Walter Benjamin által használt értelemben is.
Sherman, Beöthy és Esterházy alkotásai mellett a botrányos képeiről is ismert Andres Serrano két fotójával is találkozhatunk az Ernst Múzeumban. Serrano a figyelmet a nomád életmódra irányítja kötött sapkás, nagykabátban ülő afrikai nőt ábrázoló hatalmas fényképével. Serrano másik kiállított munkája pedig lerántja a leplet a titkos társaságok tagjairól. Ugyan a fotón a faji és vallási alapon tömegeket elpusztító amerikai Ku Klux Klan emblémáját viselő ember arcát nem látjuk, mégis felfedi a titkos társaság létezését. Beöthy kiemelte Serrano azon műveit, amelyek címük szerint halott emberek testrészeit ábrázolják. Azonban megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy vajon a címadással igyekszik befolyásolni Serrano a befogadóban formálódó benyomást, vagy valóban elhunyt emberek földi maradványait láthatjuk a képeken, mégis engedünk a képfelirat erejének Beöthy szerint.
A beszélgetést követően körbejártam a kiállítást, és főként az arcképek olyan újraértelmezése tetszett a leginkább, mint amilyet Erdély Miklós családi fotókból összeállított montázsán, Tót Endre privát Mona Lisáján, Fehér László felnőtté válásnak történetét elmesélő, fotóesszékhez hasonló sorozatán láttam. Erdély a családi archívumból használt analóg fotókat, amelyekbe belehelyezte saját alakját, ezzel átalakítva a képek történetét: a sakkozó rokonok mögött döntőbíróként áll, a következő képen egy kislányt figyelmeztet, akár egy csodalámpásból előbújt, jótevő szellem. Tót Endre pedig megmutatja a zöldfülű múzeumlátogatónak, hogy merre kell keresnie Gioconda mosolyát. Fehér László élete pedig feketére festett vászonként kezdődik, aztán egyre többet látunk a felcseperedő festőből, a fekete vászon szegélye azonban mindenütt jelen van. A sorozat a Benjamin Button különös élete című filmet idézte számomra, hiszen Fehér a haladási irány logikáját megfordítja: bajuszos felnőttként szerepel a főhős az első képen, a másodikon kamaszként köszön vissza, az utolsó előtti vásznon édesanyja karján ül, az utolsó képen pedig a mindent beborító feketeség.
A hazafelé vezető úton sokat gondolkodtam a látottakon-hallottakon, s váratlanul Bíró Yvette Nem tiltott határátlépések című kötetében olvasható sorok jutottak eszembe: „…a lélek az, ami az arcba költözött, az arcba, amit annyira ismerünk, hogy a legkisebb rezdüléseit is értelmezni tudjuk, mégis nincs elég szó, mely végtelen jelentésének akár töredékét is le tudná írni.” És valóban: nemcsak szavaink, de képeink is elégtelenek rá, a folyamatos, véget nem érő kísérletezés mégis örömteli játék.
Tükör által homályosan. Arcok tegnap és ma
Kurátor: Gulyás Gábor
Társkurátorok: Angel Judit, Rózsás Lívia
Látogatható: 2013. január 24 – 2013. április 7.
