Várkonyi Borbála Kicsiny Balázs Winterreise és Schubert Die Winterreise című műveiről

Két azonos alak, egymásnak háttal, ugyanazon sítalpakon. „… egymás arcán keresnék a tükröt, de hátuk felé a másik háta ásít.”[1]

Kicsiny Balázs Winterreise című alkotását külső-és belső feszültségek hatják át. Az alakok egymásnak háttal lévő alaphelyzetét a térben kifeszített áramszedők, amelyek egyszerre teremtenek kapcsolatot a két alak között és szakítják szét őket, a végletekig fokozzák. Összetartozás és elszakadás két ellentétes irányba mutató mozgása szervezi a műalkotás belső egységét; azt az egységet, amelyet a mozgásban való kifeszítettség állapotának dichotómiája hat át.

A mozgás, az elindulás szándéka az alakok pozíciójából érthető meg: kezükben síbotra emlékeztető keresztbotot, a tengerészek által használt navigációs eszközt tartanak. A talpukat összekötő sílécek egymáshoz viszonyított elcsúszása a mozgásban levés folyamatát erősíti a befogadóban. Ez a kívülről megjelenített (statikus) mozgás adja az alapját az alakok között feszülő szakítás és visszatartás érzetének; két külön vágy jelenik meg, amelyek belső mozgatórugóként szervezik az alkotás dinamikáját, amely azonban hiábavalóvá válik. Az egymásnak háttal lévő utazók inverz tükör-alakzata az egyhelyben való toporgás és erőkifejtés által meghiúsítja az egymással és önmagu(n)kkal való szembenézést. A síelő alakok, papi reverendát idéző ruhákban, nem haladnak.

Az installáció szimmetriája, az alakok egy tükör általi megkettőzése egy centrumtól való távolodás érzetét kelti. A távolodást valójában kettérepedés jellemzi; megfeszülés az embert széthúzó vágyak feszültségében. Az áramszedők egymással ellentétes kereszt-alakzata az önmagunk identitásának keresésével szembesít, illetve a szubjektum identitásának kettérepedésével. A síelők kezében lévő keresztbotok a „hol vagyok?” - kérdését evokálja: „Az iránykereséshez elsősorban önmagunk jelenlegi helyzetét, pozíciónkat kell meghatároznunk, a kik vagyunk, miért vagyunk, és persze hol vagyunk kérdéseire kell válaszokat adnunk.”[2] Így most már az utazó, teljesen üres térben, a téli táj kietlenségében kell, hogy kísérletet tegyen az önmagához való visszatalálásra. Ezáltal a műalkotás szerkezetére jellemző feszültség új perspektívába állítható: az egymástól való távolodás magában hordozhatja a közeledés kísérletét is a másikhoz és önmagunkhoz egyaránt.

Schubert Wilhelm Müller dalaira írt ciklusában az utazó folyamatosan távolodik otthonától, hűtlenné vált kedvese házától. A dalciklust végig kíséri a kiszakadás és keresés motívuma: a téli tájban mint kontemplációs térben, ahol az egyén elveszíti a tájékozódási pontot, kell a szerelmesnek belülről átélt nyughatatlansága következtében vándorolnia. Vándorlása során szüntelenül keresi elhagyott kedvesének nyomait, amelyeket rég belepett a hó. E nyomok voltak az utolsó pontok, amelyek életének irányt adhattak. Szenvedésének, a másiktól való elválásnak és vándorlásának ellentéteként jelennek meg a múlt boldog pillanatai, olyan elvágyódásként, amely feloldja egy-egy pillanatra a zene komorságát és reménytelenül bezárult körét. „A hóban búsan nézem,/ ő egykor merre járt,/ hol vágyva bolygott vélem,/ zöld erdőn, réten át./ Úgy csókolnám a földet,/ tán olvad hó, s a jég,/ ha ráhull forró könnyem,/ a lába nyomát hogy lássam még.” A negyedik dal zenei zaklatottsága, hullámzó zongorafutamokkal, crescendókkal a lélek kilátástalan helyzetére reflektálnak: a lírai én az őt átjáró hiánnyal szembesül, amely egyetemes érvényűvé emeli a Schubert által megzenésített verseket. Az ötödik versben (A hársfa – Der Lidenbaum), majd később a Tavaszálmodás (Frühlingstraum) címűben is a távolság realitásának megélése kerül középpontba: ami van, egyedül a hiány, amely belülről szakítja szét a vándort. „A kútnál, künn a kertben/ egy régi hársfa áll,/ ott hányszor ültem csendben,/ rám édes álom szállt. (…) De így kell járnom egyre,/ zord, néma tájon át,/ az éj e fáradt szemre/ több álmot mért nem ád?” [kiem. tőlem] A zongora szólójának bevezetése után szólal meg a lírai én, egyedül, magányosan, kezdetben lassan, nyugodtan. A távolság, illetve a jelen realizálását a zongora kezdeti témájának modulált variációja vezeti be, amely sötétebb (moll) tónussal szólal meg. Ebben a variációban jelenik meg a zongora szólamában is egy szakadozottabb kíséret. Ez a „zenei árnyékolás” fejezi ki a lélek belső állapotát, amely a dal folyamán egészen a kétségbeesettségig fokozódik.

A dalciklus kezdő darabja, az elindulás meghatározza azt az egész emberi létállapotot, amelyet Wilhelm Müller versei rajzolnak meg: „Mint vándor jöttem régen,/ mint vándor tűnök el…” – olvassuk. A német eredeti szövegben („Fremd bin ich eingezogen,/ fremd zieh’ ich wieder aus.) a vándornak megfelelő szó az idegen, amely a magányossághoz, elszigeteltséghez és visszavonult állapothoz kapcsolódik. A versekben így a lírai beszélő az emberi közösségen kívül rekedtként, a világtól elidegenedett vándorként jelenik meg és határozza meg saját helyzetét. Bár állandó gyötrelemben keresi azt a helyet, amely otthonná válhatna számára, fájdalmasan szembesül ennek lehetetlenségével. Az Áldjon ég (Gute Nacht) sorai a szubjektum belső világának, létállapotának környezeteként már a ciklus elején a téli tájat festik le, amelyet egyedül a hold világít meg. Ez lesz az a táj, amelyet a lírai én a továbbiakban bejár, amely egyszerre fizikai és spirituális tér. Amennyire azonban a fizikai térben nyomon követhetjük a lírai én vándorlását, és tanúi lehetünk egyfajta mozgásnak, úgy spirituálisan egy helyben toporgunk.[3] Nem történik változás, a vándor újra és újra kedvesének házához tér vissza. Az utolsó dal pedig, (A verklis – Der Leiermann) halál-allegóriaként értelmezve ezzel a kérdéssel zárja le a dalciklust: volt-e értelme a bolyongásnak, van-e kiút, megváltás ebből az eredendően elszigetelt emberi egzisztenciából?

Kicsiny Balázs installációja is ennek a kérdésnek a feszültségében áll. A fizikai mozgás evilági terében megtehető utazással nem léphetjük át a szakadékot egy, az emberi és egy nagyobb dimenzió (Isten) között.[4]

„… ez nem az a hely, ahol lenni tudni és maradni tudni képes az ember, az ember, ezen a mocsaras, aggasztóan sötét pontján a térnek egyáltalán nem képes semmire azon kívül, hogy kimondja, menni, és menni azonnal (…) még reménye sincs arra, hogy valaha is elmozdulhat onnan, mert ott kell állnia az idők végezetéig, egyszerre két jó irányban gúzsba kötve, az idők végezetéig ott kell állnia, mert az a pont az otthona, pont oda született, és ott is kell egyszer majd meghalnia, otthon, mely hideg és szomorú.” (Krasznahorkai László: Bolyongás állva)

 Az installáció a Pécsi Janus Pannonius Múzeum - Modern Magyar Képtár tulajdona.