Szövényi-Lux Balázs a A Wall Street farkasáról
Kevés olyan rendező van, aki elmondhatja magáról, hogy bármit megtehet, mindent megnyert már, és buknia sem tragédia egy filmmel, hiszen életében legendává vált. Kevés olyan rendező van, aki 70 év fölött is friss és merész tud maradni, visszavonulása pedig fel sem merül. Martin Scorsese viszont ezen kevesek talán legjobbja: egyik évben egy 3D-s gyerekmesét készít (Hugo), előtte misztikus thrillert (Viharsziget), most pedig a brókerek egyik legaljasabb fajtájáról mesél, ismét kifogástalan minőségben. A Wall Street farkasa egy határozott és friss alkotás, ráadásul újfent meglepett minket a mozimágus: ilyen szabadszájú és formabontó filmje még nem volt. De ilyen undorító sem.
Több olyan színész is van, aki évről évre igényes, fajsúlyos alakításokkal hívja fel magára a figyelmet, ám a hivatalos szervek rendre mellőzik a díjazandó művészek listájáról. Viszont kevés olyan színész van, aki elkönyvelt szépfiúból igazán sokszínű és bátor művésszé nőtte ki magát. Leonardo DiCaprio generációja egyik legkiválóbb színésze, aki sok nézőbarát szerep után élete egyik legjobb alakítását nyújtja egy gátlástalan és önző figura megformálásával. De nagy valószínűséggel ezúttal sem fog temérdek elismerést begyűjteni zseniális alakításáért: Scorsese filmje nehezen szerethető, ám bravúros és bátor munka.
A Wall Street farkasa megtörtént eseményeken alapul: DiCaprio játssza az egyszerű álláskereső amerikait, Jordan Belfort valós személy, aki még munkába lépés előtt fejébe veszi, pénzt fog keresni, sok pénzt. Belekeveredik a Wall Street-i brókerek megfoghatatlan és irracionális világába, majd mikor beüt a „fekete hétfő” 1987-ben, egy merész lépéssel önálló céget indít el. Belfort a zseniális kommunikációs képességével, valamint aljas csalásokkal gazdagszik meg, miközben a „McDonald’s-ban dolgozó kisemberek” – ahogy ő fogalmaz – miatta mennek tönkre. Természetesen a gyanúsan jött gazdagságra sokan felfigyelnek, többek közt egy szürke nyomozó is, aki személyes küldetésének tartja Belfort leleplezését.
Drogoznak itt mindenféle porral meg tablettával, sok a meztelenül mászkáló bombanő, megannyi orgiajelenet, fetrengés, hányás. Nincs szinte egy olyan jelenet, melyben őszinte karakterekkel találkoznánk, csupa gátlástalan és immorális egyén pörög a szemünk előtt. Az ember, melyet itt Scorsese bemutat, inkább csak ösztönlény. Az életmód, melyet látunk, annyira leplezetlenül kerül a szemünk elé, hogy lassan mi kérünk elnézést a szereplők helyett, akiknek ez eszükbe sem jut, bármilyen aljas dolgokat művelnek is. Szinte a bőrünkön érezzük, milyen félelmetesen hideg, szem- és fülsértő ez az életmód és művilág, melyben szereplőink élnek. És épp ez a legfontosabb ebben az őrült, pörgő kavalkádban: nem finomkodik és nem utalgat, hanem a maga nyers valójában mutatja be Jordan Belfort értékveszett életét. Scorsese és DiCaprio nem féltették a jó hírüket, mikor arra vállalkoztak, hogy nyakig belegázolnak az ötcsillagos mocsokba, és merészségük dicséretes és örvendetes. Ugyanis ennek a filmnek nem lett volna létjogosultsága a hagyományos elhallgatásokkal, de megszokott történetvezetéssel is csak egy oktatófilmet látnánk a tőzsde működéséről. Szerencsénkre nem csak tartalmában, de formájában is őrült mozival van dolgunk.
Scorsese egészen a tartalomhoz igazította az elbeszélésmódot, és a mester ilyen játékosan barbár még sosem volt. Olykor tévéfelvételeken keresztül mesélik a történetet (a képarány is változik ilyenkor, rosszabb a minőség). DiCaprio már nem csupán narrálja a filmet (mint a Nagymenőkben a főhős), hanem kifejezetten a nézőkhöz beszél (bizony bele a kamerába), körbevezet minket a cégben, aztán a szemünkbe néz, elhallgat, és azt mondja: „tudom, minek is beszélek, ez a sok adat úgysem érdekel titeket”, majd visszafordul a társai felé, és éli tovább filmbeli életét. Időben is ugrál a cselekmény, a nézőpontok is merészen változnak. Ömlik a sokfajta kísérőzene (a híres rockballadát egy klasszikus tétel követi, majd blues lesz belőle), egy hosszú kameramozgást stilizált úsztatás, lassítás követ. Ennek a formának köszönhető, hogy a szánalmas helyzetekbe keveredő karaktereken is hangosan hahotázhat a közönség – nem azért, mert jól esik nevetni, hanem mert kínunkban nem tudunk mást tenni. Úgy szórakoztat a film, hogy közben undort kelt és felháborít – illetve fordítva, miközben felháborít, el is szórakoztat, hála a nagyszerű színészi alakításoknak, a jól megírt karaktereknek, és a bravúros rendezői-vágói munka párosának. Ám egy percig sem tudjuk szeretni sem a főhőst, sem a rendőrt, de a szőke modell-anyukát sem. Nincs kivel azonosulni, illetve az alkotóknak nem is ez volt a célja. Ám akkor miért nézzük mindezt?
Ambivalens érzéseink lehetnek a film közben és után is. Fárasztó tud lenni és bántó, egy idő után szinte elviselhetetlen a szemünk előtt történő gyalázat. Olyan ez, mint egy erőszak nélküli Nagymenők összekeverve egy szenvedély nélküli A nagy Gatsbyvel: látványos, sodró lendületű, de jéghideg élmény. Mégis van némi varázsa: DiCaprio eszementül óriásit játszik. Mintha egész életében egy ilyen becsvágyó őrűlt eljátszására készült volna: kirobbanó formában jeleníti meg a karaktere minden szélsőségét. Bizonytalanul hódít, aztán elegánsan reprezentál, majd egy majommal a kezében tart erkölcsi beszédet a beosztottaknak, aztán félholtan kúszik el a szállodából a luxusautóig, végül teli torokból üvölt bele a mikrofonba egy elitpartin: minden kifogástalan. Az év egyik legjobb alakítása az egyik legszélsőségesebb filmben – ez lesz talán a veszte. De említsük meg Jonah Hill munkáját is, aki bunkó haverként és kicsapongó brókerként élete alakítását nyújtja; illetve a fiatal ausztrál színésznő, Margot Robbie is kitűnően domborít (ahogy egykor Sharon Stone a Casinoban).
A Wall Street farkasa főleg azoknak ajánlott, akik szeretik Scorsese extrém megoldásait (nem pedig a Titanic-rajongóknak). Egészen hosszú (180 percnyi deviancia), de kétségtelenül magas minőségű és stílusos munka. Lesznek majd, akik kiakadnak rajta, lesznek hangosan nevetők is – megosztó egy mozi. Elegánsan adagolt mocsok.
The Wolf of Wall Street; rendezte Martin Scorsese. Színes, magyarul beszélő, amerikai életrajzi dráma, 179 perc, 2013
