Sváb Zsófia
Az énekesnő az elmúlt hetekben jelentette meg G.U.Y. című videoklipjét, alcíme szerint Artpop filmjét. Az elnevezés nem is annyira túlzó, hiszen egy majdnem tizenkét perces műalkotást láthatunk. Az azonos című legújabb albumról több szám is összeölelkezik ebben a letaglózó munkában, amelyek a következők: Artpop, Venus, az említett G.U.Y. (azaz Girl Under You) és a Manicure. Utóbbi teljes terjedelmében a stáblista aláfestő zenéjeként szolgál. Kell is ennyi idő a klip végére, mert már szinte zavarba ejtő, milyen sokan dolgoztak a művésznővel, mintha tényleg egy nagyjátékfilmet forgattak volna.
Lady Gagától nem szokatlan a hosszú játékidő, hiszen korábbi, Beyoncével előadott duettjéből (Telephone) valóságos mini roadmovie született a következő jelenetekkel: börtönből szabadulás, a női bűnözőpáros kalandjai, végül egy tipikus amerikai út menti büfé közönségének tömeges megmérgezése. Az újabb nagy lélegzetű zenei videó megjelenése jó alkalom arra, hogy megvizsgáljam, mi lehet az előadó sikerének titka. Kíváncsian nyomtam meg a play gombot, mert számomra az énekesnő minden korábbi audiovizuális megnyilvánulása annyira modern, trendformáló és megbotránkoztató volt egyszerre, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.
Az első jelenetben némi hasonlóságot fedeztem fel a Nightwish metálegyüttes Amaranth című klipjével, amelyben szintén egy nem evilági szárnyas lény földi tortúráját jelenítik meg. Míg a Nightwish klipjében egy angyal tűnik fel, addig Lady Gaga itt egy lenyilazott sas alakjában vergődik látványosan. A következő percekben futurisztikus görög stílusú környezetbe csöppenünk, ahol a megszokott luxus kápráztatja a szemünket gyönyörű medencével, jelmezekkel, táncosokkal, zenészként vendégszereplő sorozatszínésznőkkel, szinkronúszó-csoporttal és természetesen a poraiból új életre kelő aranytorkú stílusikonnal. A mozdulatokban és szövegekben egyaránt erőteljes szexualitás most sem marad el, de már szinte kötelező jelleggel feltűnik egy vicces-sokkoló jelenet is, amelyben ezúttal többek között Michael Jackson és Jézus ül fel a koporsójában. Ezeken a momentumokon már szinte meg sem lepődünk, mert annyira megdöbbentő, lehengerlő a látványvilág, és professzionális az előadásmód. Az extrém külső már-már alapkövetelmény Lady Gagánál, de az énekesnő megjelenését mindig rafináltan beleilleszti egy nagyobb, koncepciózus környezetbe, történetbe, így próbálja eloszlatni az öncélú magamutogatás vádját. Ennek ellenére valljuk be, a gyakorlatban pontosan ez történik, de ezt a tényt a zseniális összművészeti produkció feledteti velünk.
Az album nagy slágere a kislemezen is megjelent Applause című dal. Ezzel a számmal rendhagyó módon egy táncos kinect játék során ismerkedtem meg mélyrehatóbban. A vidám mozgás közben nem kerülhetett el a szakmai ártalom, ugyanis amikor az ember lánya végigtáncolta már párszor a koreográfiát, elkezdi figyelni, mitől is működik ez a zene. A domináns szerepet játszó szintetizátor akkordjai közben érdekesen variálódik a 4/4 súlyozása, mind a virtuális ritmusszekcióban, mind az énekszólamban („I live for the applause-plause…”), így a basszus folyamatos erőteljes jelenléte nem válik unalmassá.
Ha visszatekintünk a korábbi albumokra, elmondhatjuk, hogy a producerek nagyon is átgondoltan válogatták ki róluk az azóta slágerré vált számokat, ügyelve a fent említett ritmusbéli változatosságra, már ha lehetséges ilyen az elektronikus pop műfajában. Az első nagy dobást, a lüktető Just dance-et a zeneileg kevésbé harsány, de témaválasztásában meglehetősen pikáns Paparazzi követte, majd Lady Gaga latinos kitérőt tett az Alejandróval, utóbb a megint csak harsány Bad Romance foglalt le jelentős részt a rádiók műsoridejéből. Nem sok időnk jutott a csillogó rákolló-cipők megcsodálására, sorjáztak az újabb felkavaró tematikájú klipek, mint a Judas vagy a Born this way. Ami számomra üdítő és egyben meglepő kivételt jelentett a fajsúlyos diszkószámok között, az a Nothing else című könnyed, nyári dalocska, ennek videójában Lady Gaga, tőle szokatlan módon, hanyagolta az extrém megjelenést.
A popdíva, legalábbis ahogy a bulvármédiából értesülhetünk, a mindennapi életben is olyan személyiség, akit cseppet sem érdekel, hogy mit gondolnak róla mások. Csapatával elképesztő dolgokat művelnek – elképesztő költségvetéssel. Zenéje ehhez mérten merész hangzásvilágú, de figyelmesebben hallgatva felismerhetjük, hogy Lady Gaga is nagyrészt a jól bejáratott szintetikus hangmintákból dolgozik, ahogy a többi népszerű, elektronikus tánczenei hullámot meglovagló énekes (dalszerző). A különbség a többiekhez képest az alkotóelemek egyedi összegyúrásában és a művésznő masszív és sokoldalú énekhangjában keresendő. Képzettségben egy szinten emlegethetjük Christina Aguilerával. Ugyanakkor teljesen más hangkarakterrel rendelkezik. Bámulatosan váltogatja az árnyalatokat: hol érzéki suttogással, hol lehengerlő, zengő, kitartott hangokkal énekel, de több dalban hallhatjuk szinte közömbös, ám ellentmondást nem tűrő robot-szavalását is, ami mára védjegyévé vált. Még sokszor meg kell hallgatnom Lady Gaga legújabb albumát, de már most elmondhatom, hogy hozza a megszokott színvonalat, és a trackek összeállítását a korábbinál sokkal nagyobb ívű tematikus gondolkodás előzte meg.
Korábban, amikor még kevéssé ismertem az olasz származású énekesnő munkásságát, a műfaj alapján nem feltételeztem ilyen összetett muzikalitást, de Lady Gaga dalai kiállták a könnyűzenei számok „tüzesvas-próbáját”. Tudniillik van egy olyan elmélet, miszerint az az igazán jó zenész, aki egy szál hangszeren is vissza tudja adni soksávos, túleffektezett slágerének eredeti hangulatát. Lady Gaga nemcsak kirakat-énekes, hanem igazi zenész, aki nagy szerepet vállal az alkotómunkában. A nem sokkal a berobbanása utáni időkből találtam egy videót, melyben csupán egy szintetizátorral kíséri magát – megjegyzem, nem is rosszul (Paparazzi live acoustic). Mindent egybevéve, lehet a művésznőt imádni és utálni is szélsőséges megnyilvánulásaiért, de a zenei színvonalat tekintve vitathatatlanul és ismételten megugrotta a lécet, mégpedig igen magabiztosan.
