Nolan űroperája a sci-fi legjobb hagyományaira építve repít minket új dimenziók felé. Így a tudomány és a fantasztikum eszközeit összeépítve mutatja meg nekünk emberi perspektívánk korlátoltságait és potenciális végtelenségét egyszerre.
A párhuzamosok szerelmeseinek rögtön az elején egy tíz filmből álló lista: Jelek, Gravitáció, 2001 Űrodüsszeia, Prometheus, Halálhajó, Napfény, A forrás, Mr. Nobody, Kocka 2, Az élet fája. Feltűnő lehet, hogy itt nem szerepelnek korábbi Nolan-filmek: bár a rendező már az Inceptionben is megmutatta, hogy szeret tereket hajlítgatni (ez itt a fekete lyuk és a hullámbolygó motívumában köszön vissza), filmjei néhány hasonlóságot és rendezői kézjegyet (gondolok itt pl. az elkészítés professzionalitására, a látvány megtervezésének eszközeire stb.) leszámítva egészen eltérőek és egyediek bírnak lenni.
*
Mesei elemeiben a film M. Night Shyalaman Jelekjére emlékeztet: aki nem fogja kedvelni, az bizonyára hasonló okokból nem szereti ezt, mint azt a filmet. A Jeleknek és az Interstellarnak is van egy felemelő üzenete (a hitről, a szeretetről, az ember-voltról), amelyet azonban sokszor már túlságosan is hihetetlen eszközökkel vagy egészen pőrén tálal.
*
Bár megnyugtató magyarázatot kapunk rá, a film mesés végét a spoilerezés elkerülése nélkül egy irodalmi párhuzammal Philip K. Dick legbizarrabb novelláihoz hasonlíthatom. Gondolok itt elsősorban a „Prominens szerző” címűre: ebben egy átlagos dolgozó minden nap egy Leg-Ott nevű eszközzel jár dolgozni, amely egy alagút létrehozásával az otthona és a munkahelye közti 165 mérföldes távot ötlépésnyire rövidíti. Az alagút falán túl emberünk egy napon apró lényekre lesz figyelmes. Néhány nap múlva a lények kommunikálni kezdenek vele: mint kiderül, kérdéseket tartalmazó cetliket löknek át hozzá. A főhős pedig lelkiismeretesen válaszolgat nekik. Egészen addig, míg főnöke tudomására nem jut a dolog, és az a szörnyű meglepetés, hogy a kis emberkék a válaszokat egy nagy könyvben összegezték a maguk számára, melynek neve: Szent Biblia. Ha valaki beül a filmre, mindenképp számítson ilyesmikre!
*
Az imént kiemelt epizód után következő, epilógusként ható zárás egy elég hosszú időszeletet mutat be. Így ez az idővel zsonglőrködő mű talán épp az időkezelésben alulmarad: sorozatként mindenképp kellemesebben ki lehetett volna bontani mindezt.
*
Ez az egyik első film, amely vállalta, hogy az űr csendjéhez mereven ragaszkodik a tudományhoz való hűség jegyében: ilyenkor a képek tempója helyettesíti sokszor még Hans Zimmer újrahallgatásért kiáltó aláfestő zenéjét is. A készítők egyébként a tudományhoz annyira tartották magukat, hogy a hírek szerint még néminemű felfedezéshez is hozzásegítették tudományos tanácsadójukat.
*
Nolan űroperája a sci-fi legjobb hagyományaira építve repít minket új dimenziók felé. Ezek az új dimenziók azonban nem is annyira tér-időbeliek vagy filmművészetiek. Az emberi túlélésről, a túlélés értékéről és az értékekről általában képes úgy beszélni a film, hogy az felnyissa a szemünket. Ékesen tudja megmutatni, hogy az ember túlélésére koncentrálva tulajdonképpen elvesztjük emberi értékeinket. Az önmagát és a személytelen emberiséget menteni akaró Matt Damon a film közepe felé fellépő karaktere például érzéseit, vágyait már teljességgel az evolucionizmus keretei szerint értelmezi és igyekszik átalakítani. Utilitarianizmusával szemben Matthew McConaughey, illetve Anne Hathaway szavai és tettei a valódi, személyes szeretet heroikusságát és energiáját képviselik. Ehhez képest a film gravitációra, féreglyukakra, eseményhorizontokra, távoli bolygókra fókuszáló kalandos cselekménye korrektül – és csak időnként lélegzetelállítóan – felfestett metafora csupán. Így a film a tudomány és a fantasztikum eszközeit összeépítve mutatja meg nekünk emberi perspektívánk korlátoltságait és potenciális végtelenségét egyszerre.
*
Erkölcsi szempontból érdekes és a játékosságtól sem mentes például még ahogy a hazugság és az ígéretszegés morálját vizsgálgatja a film – ám ennek bemutatásához már szükséges lenne a film több csavarját megszellőztetni. Vegyünk helyette egy másik példát, amely kevésbé poéngyilkos, de ugyanígy a film fent kiemelt moráljához kötődik. Történetünk kezdetén a Föld immár levetni készül magáról lakóit, a film indulásának helyszínén például folyamatos porviharok dúlnak. A termőföld egyre kevesebb növény számára felel meg. Hősünk kényszerűségből farmerkodik, de valójában a repülésre vágyna. (Ismerős ez egy hamarosan kilencrészesre bővülő sagaból, ahol még a főszereplő neve is erre utalt?) Gyermekeiről is a hatóságok döntik el, foglalkozhatnak-e bármi mással, mint földműveléssel. Az illetékesek pedig nem látnak tovább az orruknál: azzal kell foglalkozni, amire mindennél előbb szükség van, az pedig a betevő. „Tanulatlan parasztok lesznek” – valahogy így fogalmaz ezzel kapcsolatban hősünk. És valóban: amíg a farmerkodás számos erényt is belenevel az emberbe, addig csakis a közvetlen szükségletekkel és csakis a legégetőbb feladatokkal foglalkozni a vesztünkbe visz. Nem véletlen, hogy a mezőgazdász sorsra kényszerült fiú okozza majd a film egyik fő konfliktusát is, aki megmutatja nekünk – húga kifejezésével – az igazi „bunkóságot”. Rajta kívül – ahogy erre már utaltam – a másik kelepce forrása a túlsó véglet, a szélsőséges és gőgös, mert rosszul értelmezett tudományosság lesz.
*
Ha a fenti sorok némelyike giccsesnek tűnik, ez nem a véletlen műve. Amikor a film erre a témára vált és kimondottan erről beszélteti karaktereit, akkor sajnos ezek a részek gyakran egészen csöpögősek és monologikusak. Még a kiváló alakítást nyújtó McConaughey is kiesik ilyenkor a rutinból, mellette igazán emlékezetes csak a gyerekszínésznő és a droid karaktere (!) lehet – Hathaway romantikus beszédei pedig sokszor egészen izzadságszagúak.
*
Talán kamaszkoromban könnyebben hittem volna ennek a filmnek.
