Hogy együtt taníthatunk vele, ajándék. Egy korábbi laudáció, és néhány töredék a Corvin-lánccal kitüntetett Jelenits Istvánról.
Laudáció Jelenits István piarista atya Pázmány Díja alkalmából, 2007-ből
Vannak kivételek. Olyan emberek, akikről rögtön és mindenki látja, valami megkülönbözteti őket. Nem okosabbak, szebbek vagy gazdagabbak nálunk – bár általában okosak, arcukon az értelem világa, és gazdagok is, épp csak vagyonuk nem e világból való. Tehát nem anyagi jelek különbözteti meg őket, hanem inkább az, amit légkörnek nevezhetnénk, aurának. Homlokukon az égi jel. És el is tudják viselni ezt az elhivatást, mégpedig illő alázattal és törhetetlen türelemmel.
Jelenits István elhivatott ember. Bárhová vetette a sors, bárkivel kellett is szót értenie, asztalos tanonctól miniszterelnökig, főpaptól a ministráns gyerekig, mindig ugyanazt a szelíd és béketűrő hangot ütötte meg velük, amelyről megismerszik. Ám e jellemvonása nem jelenti azt, hogy ne tudna dühös lenni. Történt például, hogy az Esztétika Tanszék oktatóit Firenzébe invitálta, s már este 11 felé járhatott, amikor a városban bolyongva kerestük a helyi piaristák rendházát, útmutatásába vetett bizalmunk pillanatnyi megrendülését érzékelve olyan dühödten csapta a térképet a kisbusz ablakához, hogy abban hiba nem volt. Nem magáért dühöngött – bizalmunk elvesztése fájt neki. Nem hibátlan hát, de maga is mindig tudja, hol hibázik, és nem restelkedik érte elnézést kérni, akár tőlünk, fiatalabb tanártársaitól sem.
Könnyű neki persze, vélhetik sokan, hisz istenes ember, felkent pap. Jelenits István valóban egész életét tette az egyház, és azon keresztül Krisztus szolgálatára. 1932-ben, Berettyóújfalun született, első generációs értelmiségi család gyermekeként. A történelem egy időre Nagyváradra veti őket, majd Pesten a piarista atyák iskolájában érettségizik. Az ELTE BTK magyar szakát 1951 és 1955 között végezte el, hittudományi tanulmányait 1959-ben fejezte be. Csak bölcsészdiplomáját megszerezve lép a piarista rendbe, pedig már előtte is szándékában állt, de elöljárói azt javasolták neki, hogy előbb szerezzen diplomát, s csak utána jöjjön. 1959-ben szentelik pappá. Öt évig a kecskeméti piarista gimnázium, majd a budapesti piarista gimnázium magyar tanára. Közben a rendi hittudományi főiskolán is tanít, bibliai tárgyakat. A legizgalmasabb időkben, a rendszerváltás idején, 1985 és 95 között a rend magyarországi tartományfőnöke. Az országos Köznevelési Tanács tagjaként döntő szerepet játszik a katolikus iskolák visszaszerzésében és újraindításában. A rendszerváltás miniszterelnökének, Antall Józsefnek, csakúgy mint számos művésznek, közéleti embernek és egyszerű polgárnak, egyik legfontosabb lelki támasza. Kultúrával szaturált lélek, a művelt szerzetes tanár mintaképe. Számos állami kulturális és szakmai díj kitüntetettje, 2001-ben Széchenyi díjjal ismerték el érdemeit.
Irodalomtudósként a Vigíliában kezdett publikálni, Rónay György biztatására. Munkásságában természetes módon érintkezett a doktori fokozatot szerzett tudós teológus és a régi magyar irodalomtól a kortárs szerzőkig terjedő panorámával rendelkező irodalmár érdeklődése. E kettősség megnyilvánulása a XVIII. századi latin nyelvű piarista költészet föltérképezését elvégző 1969-es kötete éppúgy, mint a későbbi tanulmányok, s egyre inkább esszék, például a Nyugat körének költészetétől el egészen Pilinszkyig és tovább.
A Pilinszky életmű feldolgozásában a legnagyobb érdemeket kétség kívül ő tudhatja magáénak – a költő jelentőségének korai felismerésétől az életmű posztumusz kiadásáig. A keresztény irodalom tehát természetes módon jelenti kutatási területét. Kedvenc szerzői között ott találjuk Pilinszky mellett Vörösmartyt és Babitsot is, bár a névmutató szerint a legtöbb hivatkozása mégis Jézus Krisztusra utal. A másik oldalon pedig egyre elmélyültebb bibliaértelmezésének tesz jót irodalmi műveltsége, a szövegértelmezés szaktudományos módszertanainak beható ismerete. Pedig soha nem távolodik el a Szentírás eredeti szövegétől, valamely divatos irodalomértelmezési iskola kedvéért. Minden módszertanát könnyű összefoglalni: bár egyetemi szinten bírja a bibliai tudományokat éppúgy, mint a szövegértelmezését, célja nem az elvont, életidegen tudás, hanem valami élő, lélegző tanításnak a megfogalmazása, vagy átadása. Beszélgetve oktat, elemzései soha nem öncélúak, a keresztény tanítás fényében állnak, de nem anyag idegenek, az elemzett műalkotást mindig a legteljesebb mértékben tiszteli, nem erőlteti rá saját nézőpontját, de nem is feledkezik meg arról. Olvas és olvasni enged. Ráadásul a művészetek legtágabb köre érdekli, a barokk festészettől a szakrális építészetig, a színháztól a versmondásig. Modern és klasszikus idegen nyelveken pedig úgy olvas, mint más a sajátján. Írásait az Új Ember Kiadó életmű sorozatban jelentette meg.
A rendszerváltás után lehetősége nyílt a katolikus iskolák sokféle változatában oktatni, a gödi szakmunkásképzőtől a váci gimnáziumig sok helyre hívták, s ahová hívták, ment. De az egyetemre elég erőteljes rábeszélés után jött csak el.
Emlékszem arra az alkalomra, amikor a bölcsészkar első dékánjával, Maróth Miklóssal és volt tanítványával, Hargittay Emil dékánhelyettessel ültünk a Mikszáth téri szerzetesi cellájában (az ajtó felett, a kereszt mellett Antall József képe függött). Arról próbáltuk meggyőzni, hogy jöjjön el az alapítás alatt álló Esztétika Tanszékre, szükségünk van a tapasztalataira, tudására, bölcsességére. Csupa fiatal ember csoportosult az alapítás alatt álló tanszék körül, harminc évesen holtversenyben én voltam közöttük a legidősebb, kellett valaki, akire támaszkodni tudunk. De sokáig szabódott, húzódozott. Nem való őneki az ilyesmi, ő csak egy egyszerű középiskolai szerzetes tanár. Végül Sík Sándor nevével sikerült meggyőznünk. A Szegedi Egyetemen a század harmincas éveiben varázslatos hatást kifejtő piarista pap alakja példaképként szolgált Jelenits tanár úr számára. Bár érezte vele szemben hátrányát – elsősorban azt, hogy míg amaz fiatalon került az egyetemi közegbe, ő már pályafutása végén állt szembe ezzel a kihívással -, úgy érezte, nem lehet hűtlen példaképéhez. Így szánta rá magát végül, hogy az induló tanszék alapító tanszékvezetője legyen, aki engedi szabadon kibontakozni a fiatalok elképzeléseit, de mögéjük áll, biztosítja őket, és saját egyénisége varázsával ad arcélt, barátságos és katolikus irányvonalat az új intézetnek. Hogy hányszor voltunk vendégei a rendházban, mi fiatal oktatók, váltunk lekötelezettjévé kirándulások, szakmai rendezvények alkalmával, most nincs mód felsorolni. Arra szorítkoznék, ami fontosnak látszik tanárnevelő tanári módszereiből, művészetszemléletéből:
- Élményszerűvé tenni a művészettel való találkozást a diákok számára (órai felolvasások, kiállítások, színházi előadások, kirándulások – Kassán, Krakkóban vagy Óbudán).
- A művészetet nem szabad elszakítani a tágasabb kontextustól: a mindennapi valóságtól, a kulturális örökségtől, a nemzeti sorskérdésektől és az egyetemes emberi létföltételektől. A művészetekkel kapcsolatos filozófiai dilemmák ezért végső soron emberi dilemmák.
- A diákokkal olyan viszonyt kíván ápolni, amely lehetővé teszi, bátorítja saját véleményük megfogalmazását.
- A katolikus egyetemekkel szembeni elvárásoknak megfelelően a katolikus elkötelezettség, és a minden előítélet nélküli igazságkeresés egyidejű érvényesítését tartja fontosnak.
- A kollégák és a diákok számára is otthonná tegyük az egyetemet.
Ezek az elvek tágabban a több évszázados piarista oktatási hagyományból fakadnak, közelebbről pedig Sík Sándor szegedi jelenlétét jellemezték. Jelenits tanár úr révén pedig beszüremkedtek a Pázmány Egyetem piliscsabai campus-ára is, azon belül is talán legerőteljesebben az Esztétika Tanszékre. Ezért azt hiszem, mindnyájan hálásak lehetünk Jelenits tanár úrnak, akinek alakját még sokáig szeretnénk látni körünkben, ahogy például leszegett fejjel szalad (mindig siet, mindig úton van), vagy épp könyvekkel a hóna alatt komótosan ballag keresztül a Campuson, fehér haja lobog, aranykeretes szemüvegén megcsúszik a napfény, vagy ott áll a tábla előtt, két keze kinyújtva, és becsukott szemmel magyaráz. E látvány jó érzéssel tölti el mindazokat, akik látják, mert az az érzés támadhat bennünk, hogy egy szárny nélküli, szelíd, okos és makacs angyal jár közöttünk.
Piliscsaba, 2007 október Hörcher Ferenc
Vasadi Péter költő:
„Nagy kegyelem, ha vannak emberek az életünkben. Hogy egyáltalán vannak, már ez. Hát még az, ha köztük olyanok is, akik valamiképpen "minden"-ként, mindenesként (ugye, milyen szép és nagy szó ez!), ha mindenesként élnek velünk. Vagyis bennünk. Ilyen Jelenits István. Mikor róla, a tanárról kérdeznek, a pap jut eszembe. Mikor a papról, az író. Mikor az íróról, a tudós. Mikor a tudósról, a szerzetes. Világos, hogy igen sokat gondolok rá.
Megkérdeztem a feleségemet: neked mit jelent Jelenits, az író? Azt mondta, az írásban is megértő. Ez nagyon érdekes észrevétel, gondolkodom utána. Érti, amit ír, nem csak rója a sorokat. És nemcsak értelemmel érti, hanem a csöndes, elmélyült ember – pap, szerzetes, tudós – egész habitusával, a szívével is. Úgy mond el írásban dolgokat, mint aki akkor is benne van az egészben, amikor éppen nem ír(ja). Elősorol. Lassan forgatja a gondolatot, hogy mindenki érthesse, aki akarja. Nem törekszik egyszerűségre: egyszerű. Szájára jönnek a metaforák, a jó hasonlatok, az összehasonlítást folyamatosan művelő értékelések. Puha, amit csinál. Az írásai puhák, melegek, élők, elevenek.
Ha az evangéliumról ír, az sosem tegnapi. De ebből a transzponálásból nem csinál misztikus ideológiát. Benne ma reggel történik az evangélium. Az Ige ma beszél, ma gondolkodik, a tegnapiban is mindig a mairól – Ő, és Jelenits róla. Ezért holnapi Jelenits István személyes tanítása, a tudása, a humora, az annyiunkat szelíden őrző barátsága. Ő és a szava az örökbe ágyazódott.
Újra s újra olvasom írásait. Belőlük az Atya emberi szeretete árad ki mértéktartóan, mégis korlátlanul, a teljes valóságot bírják jelentésükben, de árnyaltan, stílusukban könnyedén, mégis pontosan.”
Esterházy Péter író:
"Olyan magabiztos műfaj a tévében a mise, nem szeretem. És mennyi hisztéria volt körülötte.
De nem erről; hanem eszembe jut, hogy egyszer harmadikban elkísértél minket osztálykirándulásra, és betértünk egy barokk templomba, és én nagy plebejus indulattal kikeltem a sok arany ellen. Már nem emlékszem, mit mondtál, csak megint az arcra, a bujkáló mosolyra, amely sosem kinevetés, hanem a megértés öröme, megértettem, uram, hogy milyen szamárságot beszél, és hogy mi ennek a szamárságnak az igazsága. Azaz hogy ez talán bonyolultabb. Erről az arcról szakadatlan ez olvasható le, ez tanulható meg: mindez talán bonyolultabb. Ami azt is jelenti: mindez talán egyszerűbb. Szigorúság, amely külön nem félelmetes."
