Vannak olyan erős egyéniségek, akik elnyomják a többiek szavát, olyan erősen állítják magukat.
A 20. század végi magyar építészetben ilyen volt a maga módján Makovecz Imre. Vannak aztán, akik nem lógnak ki korukból, sőt, tökéletesen ráhangolódnak, beleillenek abba, mintegy megtestesítik azt. Ilyennek tűnik Finta József a kortárs építők közül. És aztán vannak a rejtekező művészek, akik nem tűnnek föl, csak a hozzáértők tudnak létükről. Akikről csak utólag derülhet ki, milyen ereje, érvényessége van életművüknek.
Az Úton címmel az Ars Sacra programsorozatában megnyílt életmű kiállításával Török Ferenc azt bizonyítja számomra, hogy ő ilyen rejtekező alkotó. Bár sikerekben gazdag életmű áll mögötte, soha nem volt hivalkodó a fellépése, inkább visszahúzódott, mint előre tört, nem bátortalanságból, épp ellenkezőleg, ezzel téve bizonyságot bátorságáról.
Nem valami ellen küzdött, nem elméletileg akarta megoldani feladatait, hanem a gyakorlatban, az építőmester mindenre és mindenkire érzékeny odafigyelésével. Nem tagadta meg korát, nem fordult szembe a korszellemmel, de nem is szolgálta ki azt. Tehetsége abban áll, hogy képes volt e talmin csillogó kort is átszellemíteni, hogy a 20. század formanyelvével dolgozva is ezer éves hagyományokat tudott továbbörökíteni.
Török Ferenc építészi identitását az határozza meg, hogy templomokat épített.
A templom (templum) számára olyan szakrális tér, amely a közösségből nő ki, és Isten megtapasztalásának színhelye, mint a Szentírásban. Párja nem kint található, hanem az emberi szív belsejében. Ez a szívmélyi tér, melyben Isten megmutatkozik, ez jellemzi Török Ferenc épületeinek és grafikáinak térszemléletét. Nem az égretörő gótikus katedrálisok világa az övé – zömök, tömör épületei határozott vonallal zárnak körül egy helyet, amely inkább intimitásával ragad meg bennünket, mintsem fennköltségével. Kiemeli a templomot a környezetéből, de csak visszafogottan – legfontosabb számára az épület stabilitása, biztonságérzete. Épületei a modernisták által értett módon őszinte: nem díszít, nem retorikus módon használja az építészeti elemeket. Természetes anyagokkal éppúgy dolgozik, mint a betonnal. De hisz alázattal használva az is természetesen tud viselkedni. Kő, üveg, fa: a legbrutálisabb és a legelevenebb nyersanyaggal is képes az intimitás érzetét felkelteni, s onnét továbblépni az áhitat teréig.
Alaprajzain bátran kísérletezik az asszimetriával, geometriai formákkal (körrel, háromszöggel) dolgozik, de soha nem öncélúan. Centrális tért formál, de soha nem unalmasan. Épülettömbjeit éles, határozott vonalakkal zárja, ahogy grafikáin is egyetlen vonallal tud ábrázolni. Tiszta felületeket képez, letisztultat. Fehér falain a magyar falu emléke, tornyai harangtornyok, Kós Károly-féle erdélyi remineszcenciákkal. Engedi megszólalni a külső tért a belsőben. S különösen gondosan vezeti a fényt a templom belsejébe. Hiszen a fény a középkor óta az egyik legfontosabb titka a keresztény templomépítési hagyománynak.
Szólnunk kell még a kiállításon látható rajzokról is. Egyszerűek, tiszta vonalvezetésükkel lepnek meg bennünket. Zárt formák, aprólékos figyelem, a bibliai gondolat értő megfejtése. A magyar építészképzésnek hagyományosan erős oldala a rajz. De Török Ferencet hosszú betegsége olyan messzire vezette e művészeti ág útján, ameddig ritkán merészkednek kollégái: tolla egyetlen vonalat vezet végig a lapon, biztos-bizonytalan módon, azzal a bizalommal, amely csakis a hitből származhat.
Török Ferenc kiállítása, mely a jezsuiták kápolnájában kapott helyet, felemelő élmény.
Úton: Török Ferenc kiállítása