Egy kínai művész belátása New Yorkban
IKKER ESZTER
„Fényképet gyűjteni annyi, mint a világot gyűjteni.”
(Susan Sontag)
Mit tehet egy angolul csak éppen megszólaló huszonéves kínai fiú, aki New Yorkban próbál szerencsét az 1980-as évek elején? Ha képzőművészi ambíciói vannak, akkor még izgalmasabban alakul a történet. Zsebéből előkapja a fényképezőgépét és tíz évig, gyakorlatilag megállás nélkül dokumentálja az őt körülvevő eseményeket. Ez nem egy félresikerült művészfilm első filmkockáinak bemutatása, hanem egy valós élettörténet kezdete. Ugyanis Aj Vej-vej (Ai Weiwei) így kezdte pályafutását. A magyar közönség az augusztustól novemberig tartó, Ernst Múzeumban látható kiállításon ismerkedhetett meg közelebbről a pekingi születésű művész 1983-tól 1993-ig készített 10 000 fotójából 226-tal.
A kiállítás kettős paradoxona abban rejlik, hogy egyrészt Aj Vej-vej egyáltalán nem vallja magát fotográfusnak, építészként identifikálja önmagát, másrészt mégis maga az alkotó volt a kiállítás kurátora. A tárlatot szervező Műcsarnok csupán a reklámanyag és a sajtókapcsolatok terén vállalhatott főszerepet. A kiállítást népszerűsítő molinón Aj Vej-vej önportréja látható, amelyen Michelangelo Dávid-szobrát idézi meg egy
fáradt, reggeli kontraposztban, „szobortalapzat” gyanánt egy olcsó, nem éppen stabil műanyag szék funkcionál. A konzervatív érdeklődő számára kifejezetten provokatívan hathat a kép, de tulajdonképpen nem is ez a legnagyobb probléma vele. Úgy gondolom, nem fejezi ki azt a társadalmi beágyazottságot, amelyet a kiállítás egésze hordoz. A népszerűsítő plakáton elhelyezett kép csupán egy öncélú művész törekvéseit sugallja.
A New York 1983-1993 címet viselő kiállítás nem tartozott a tanító jellegű gyűjtemények közé, amelyek nem titkolt szándékkal arra irányítják a látogató figyelmét, amit látnia kell az objektumon. Egy rövid életrajzi ismertető fogadott bennünket az előtérben, amely az egész oldalfalat betöltötte. A kiállítótérben fehér falak, rajtuk a fekete-fehér képek: felnagyított negatívok, akár egy filmszalag. A fotók nem moralizálnak, dokumentálnak: láthatunk jeleneteket a Keleti 3. utcai lakás mindennapjaiból, ahol Aj Vej-vej lakott, találunk ellesett pillanatokat a metrón, véres tüntetések részeseivé válhatunk a Tompkins Square Parkban, majd ugyanitt békés fiatalok pihenő csoportját vehetjük szemügyre (amolyan amerikai Majális Aj Vej-vej módra). Mindeközben járunk az Amerikai Írók Szövetségének 1986-os gyűlésén, Aj Vej-vejjel csodálkozunk Duchamp műve előtt a Museum of Modern Artban, vagy Warhol és a kínai művész arckifejezését magunkra öltve tesszük állunkra mutató és középső ujjunkat, hogy a megfontolt és elmélyült „szakértő” benyomását keltsük. A fotósorozat legdöbbenetesebb darabja számomra a Világkereskedelmi Központ alagsorában elkapott pillanat volt, ahol fiatal fiúk fényesítik az üzletemberek drága cipőit. Megrázó, hogy 1987-ben a cipők tisztíttatása még úri passzió volt… A politika addig maradt burkolt és indirekt a képeken, amíg fel nem tűnik Bill Clinton, kampánykörútjának utolsó állomásán.
A kiállítás részét képezte az a két televízió, amelyen dokumentumfilmeket láthattunk Aj Vej-vej életéről, alkotói tevékenységéről. A kínai alkotó 1993-ban visszatért hazájába, ahol egyáltalán nem az országimázs építésén dolgozik, hanem elismertségét kihasználva, blogbejegyzéseken, videókon keresztül üzen a világnak arról, hogy a jól működő kínai gazdaság álcája mögött a kínai kormány bűnös, az igazságszolgáltatás pedig kíméletlen. Bátorsága azonban nem veszélytelen: a rendőri brutalitást saját bőrén is megtapasztalhatta. Miközben külföldi útjait igyekeznek meghiúsítani, kiállításai, installációi egyre népszerűbbek lesznek Európában, főként Németországban, hiszen Berlinben már egy professzori állás is várja.
Az Ernst Múzeumban látható kiállítás tanulsága, hogy a technológiai médiumokkal nemcsak bekebelezhetjük a világot, hanem a birtokbavételt egy-egy jó ügy érdekében is felhasználhatjuk. A többi a befogadó közegen, az érdekességen és a társadalmi relevancián múlik…