Rácz-Nagy Zsófia írása
A Lámpást adott-e az Úr kezünkbe? című kötet egy 1995-ben megjelent könyv (Az (magyar) értelmiség hivatása) mintájára készült el, amelynek szerkesztője, ifj. Fasang Árpád hetven magyar értelmiségit kért fel arra, hogy válaszolja meg a kérdést: mit is jelent ebbe a kategóriába tartozni? Ezt újragondolva, tíz évvel később Pogrányi Lovas Miklós állított össze egy új kötetet, hasonló elvek mentén, felkérve kortársait arra, hogy merengjenek el azon, mit értenek ma – a Kádár rendszer után szocializálódott fiatalok – az „értelmiségi” fogalmán.
A kötet huszonöt nem túl hosszú írást öel fel, és a tartalmilag változatos cikkekből kitűnik, hogy mennyire sokféle megközelítési módja létezhet az értelmiségi fogalmának. Így az egyik legkiemelkedőbb konklúziója a kötetnek, hogy a középpontjába állított fogalom egységes definícióját megadni szinte teljesen lehetetlen. Ennek egyik fő oka, hogy ez a kifejezés önmagában képtelen elemzési kategóriaként működni; egzakt módon meghatározhatatlan. Mindent összevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy ahány ember, annyiféle értelmiség-fogalom létezik. Erről árulkodik a szerzői gárda összetétele is, akik rendkívül színes és változatos területeken tevékenykednek – a közmunkástól kezdve az egyetemi beosztásig –, ebből következik, hogy széles spektrumon mozog a fogalomhoz való hozzáállás is. Ennek ellenére van egy-két olyan alappillér, amelyet a kötetet elolvasva ki tudunk emelni, és pár olyan kulcsfontosságú tulajdonság, amivel közelebb kerülünk a fogalom értelmezéséhez.
A szerzők írásait alapvetően három csoportra oszthatjuk aszerint, hogy milyen kiindulópontot választottak az értelmiségi fogalmának vizsgálatához. A szerzők egy kis része csupán személyes tapasztalatait felhasználva írta le véleményét a témáról, mások tárgyilagosan közelítették meg a kérdést, és az értelmiségi fogalmat egy adott történelmi korban vizsgálták. Végül a szerzők többsége ezt a két lehetőséget vegyítette: ők a tárgyilagosság mellett személyes tapasztalatukkal, véleményükkel is kiegészítették írásaikat.
Az értelmiségi kifejezés használatával kapcsolatban két szerző fogalmazott meg csípősebb kritikát. Az egyik ilyen élesebb minősítés Dr. Koncsek Krisztiáné, aki az értelmiséget egy baloldali terméknek gondolja, melynek létezését egyáltalán nem tartja szükségesnek, helyette a polgári értékeket teszi meg követendő példának és mércének. A „Gondolatok az értelmiségről – konzervatív szemmel” című cikkében azt hangsúlyozza, hogy az értelmiségi lét a baloldali liberális szellemi munkásokat jelöli, szerinte a jobboldali, konzervatív ember nem törekedhet az értelmiségi létre: e csoport számára a polgári létformát jelöli ki eszményi ideaként. Véleményével e kötet keretein belül perifériára szorul, ugyanis a szerzők többsége nem kérdőjelezi meg az értelmiség szükségességét, és a társadalomra kiható felelősségvállalási szerepét. Míg ezt az írást egy erős politikai szemlélet hatja át, addig megjelenik egy másik hangvételű cikk is, ahol maga az értelmiségi kifejezés használatának kritikája kerül előtérbe. Dr. Pelle Anita „Konstans multitasking – avagy egy mai magyar nagycsaládos tudástőkésnő mindennapjai” című írásáról van szó, amely szerencsésebbnek tartja az „értelmes ember” kifejezést használni, mert ez olyan emberre enged asszociálni, aki a gondolkodás eszközéhez nyúl. Ezzel szemben az „értelmiségi” szó számára egyfajta gőgöt fejez ki, és kirekesztő érzéseket társít hozzá. A szerzők zömében ugyanakkor nem kelt negatív érzést ez a szó, és végül is majdnem egyetértenek abban, hogy hiba lenne ezt a csoportot csupán a diplomás rétegre, vagy egy adott (szűk) társadalmi csoportra korlátozni. Sokkal inkább olyan tulajdonságokat, készségeket, képességeket hoznak fel az értelmiséggel szembeni elvárásként, amelyeket az embernek magának kell megszereznie. Mégis milyen alaptulajdonságokra gondoljunk?
Az első ilyen fontos ismérvet Mindák Éva említi „A jövő értelmisége” című írásában, ahol az értelmiségi lét alapjaként a kritikus gondolkodást jelöli meg. Sok szerző tartja fontosnak és tekinti kiindulópontnak ezt, amihez szorosan kapcsolódik az is, hogy az értelmiség nem képzelhető el anélkül, hogy ne birtokolná a szellem szabadságát. Ehhez a felvetéshez kapcsolódva több szerző is kifejti aggodalmát, hogy jelenleg ebben a magyar értelmiség erősen korlátozott. Hasonlóan véli ezt Lakatos Kinga is az „Örökkék ég a felhők mögött – avagy néhány gondolat az értelmiség hivatásáról” című cikkében. Ő az egész társadalomra nézve érvényesnek tartja azt, hogy a határozott tudatosságra való törekvés felé kellene elmozdulni. Mellbevágóan, ám joggal veti fel a kérdést, hogy a tudatos állampolgár nevelése vajon a mindenkori politikai vezetés érdekeltségei közé sorolható-e? Ehhez kapcsolódva a kötetben többen is fontosnak tartották, hogy kitérjenek erre a kérdésre: milyen kapcsolata lehet egy értelmiségi embernek a pártpolitikával? Nem meglepő: ez a téma osztja meg leginkább a szerzői gárdát, és jelentős véleménykülönbségekkel találkozunk. Nem minden szerző határolódik el a pártpolitizálástól, de ennek mindenképpen határokat szabnak. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az ember a saját érdekeit sosem helyezheti előtérbe: nem variálhatja nézeteit aszerint, hogy éppen hol van számára kedvezőbb lehetőség. Sokak szerint a közvetlen pártpolitikai kötődés önmagában nem jelent problémát, ha emellett tájékozódási pontként a legjobb erkölcsi és szellemi tudásunkhoz ragaszkodunk, és egyéni véleményünket nem rendeljük alá a párt érdekeinek. Ezt a nézetet vallja például Fakhouri Youssef „Miként lehet értelmiségi egy fiatal, keresztény magyar?” című írásában. Ezzel szemben kicsit más oldalról közelíti meg ezt a kérdést Bernáth László, aki politikai szerepvállalásra hívja az értelmiséget, és aki úgy véli, e rétegnek felelősséget kell vállalnia a társadalomért. Ez akként valósulhat meg, ha az ember a céljaihoz, elképzeléseihez hasonló projektekhez kapcsolódik, vagy akár saját maga hoz létre ilyen kezdeményezéseket: ezáltal tud hatni a közügyekre és az emberek gondolkodásmódjára. Az „Egy esszé az értelmiségről” szóló értekezésében Bernáth egy új irányt jelöl ki az értelmiség számára; a magányos értelmiség helyett szerinte a csapatban dolgozó értelmiségieké lehet a jövő, akik felelősséget vállalnak a saját személyes szférájukon kívüli világért, és a birtokukban lévő eszközökhöz mérten szólnak azok nevében, akiknek nincs szavuk a társadalomban.
Ha még tovább kellene próbálkoznunk azzal, hogy az írások sokaságából kiemeljünk egy olyan elemet, amit az értelmiségire nagy körvonalakban jellemzőnek tarthatunk, akkor érdemes rögtön a könyv borítójához fordulnunk. Először is, a borítójának illusztrálásához a szerkesztő a Rodin által készített Gondolkodó című műalkotást választotta. Ez az alakábrázolás jól kiemeli a legtöbb szerző által felvetett témát, miszerint az értelmiség komoly felelősséggel tartozik a környezetéért, ami csatlakozik a társadalmi szerepvállalás kérdéséhez is. Ezért is tartozik az értelmiség legjellemzőbb és legmeghatározóbb attribútumai közé az, amit Ágoston Balázs határoz meg a legvilágosabban: „az értelmiségi lét elengedhetetlen feltétele a belső erkölcsi és szellemi mérce, vagyis egyfajta egyensúly megléte, valamint szükség esetén a sorsformálásra irányuló igényesség – tehát felelősségvállalás a saját személyes szférán kívüli világért.” Azt írja „A megértés felelőssége” című cikkben, hogy „így kell egyensúlyoznia az értelmiséginek a világ jelenségei, eseményei között. Kíváncsian, nyitottan, de egy biztos minőségi, erkölcsi, etikai szűrő alkalmazásával.” (13.) Az értelmiségi lét alapja a megismerés, a megértés, a rendszerező, az értelmező és átfogó készség, de emellett az is fontos, hogy a dolgokra kívülállóként, elfogulatlanul és objektíven nézzen, és a megszerzett tudásával formálni tudja a környezetét, ha ez módjában áll. Ennek eszközei pedig a kérdezés, az érvelés, a párbeszédek folytatása.
A másik aspektusa a borítónak a címben megjelenő „lámpás”, ami megannyi asszociációra sarkall, és összekapcsolva ezeket az értelmiségi fogalom meghatározásával, számos olyan támpontot felfedezhetünk fel, amely választ adhat a könyvben felvetett kérdések egy részére. Ha a lámpás kultúrtörténeti kontextusát nézzük, akkor láthatjuk, hogyan használták ezt a sötétség elleni harc jelképeként. A távol-keleti vallásokban a megvilágosodás szimbólumaként jelent meg, de az istenség jelenlétét is jelölte, mind a görög, mind a keresztény kultúrában. A címadás okáról ugyan nem esik szó, de jó párhuzam vonható az újszövetségi bölcs és balga szüzek példázatával (Mt 25,1-13), mert ez mutatja meg a legjobban, hogy az éberség és a készenlét mennyire fontos tulajdonság egy értelmiségi ember számára.
Láthattuk, hogy a kötet szerzői meghatároztak néhány olyan jellemzőt, amely az értelmiségi emberre jellemző, mint például a megismerés vágya, a megértés készsége, vagy egy rendszerelvű szemlélet a világ dolgaival kapcsolatosan. Ezeket mind saját magunk is elsajátíthatjuk, de a kötet egyes írásai mégis felvetik a lehetőséget, hogy talán léteznek olyan emberek, akik predesztinálva vannak arra, hogy az értelmiségi jelzővel illessük őket. Emiatt az ambivalencia miatt újra felmerül végül is a fő kérdés: akkor mégis „Ki az értelmiségi?” – ezt a kérdést teszi fel Zakariás Péter írása és ad egy lehetséges választ erre a jelenségre. Ennek a helyzetnek az abszurditását jól szemlélteti saját helyzetének leírásával, amikor egy diplomás bölcsész fizikai munkával keresi a kenyerét a nap egyik felében. Ettől még valaki nem lesz kevésbé értelmiségi, ahogy attól sem, hogy van-e diplomája, vagy sem. Ez is azt mutatja, hogy nem szabad felületesen ítélkezni, mert nem öröklés útján, vagy a munkaköréből kifolyólag birtokolható, illetve megszerezhető az, hogy valaki stabil értékrenddel, műveltséggel és világlátással rendelkezzen.
Pogrányi Lovas Miklós (szerk.), Lámpást adott-e az Úr kezünkbe?, Kárpát-Ifjúsági Egyesület, Budapest, 2015.
