RAÁB NÓRA
Az emberre nehezedő karácsonyi forgatagból és a forgalmas körútról a Forrás Galériába belépni már-már felér Lewis Carroll Alice-ének összezsugorodott megérkezésével Csodaországba. Ehhez az érzéshez nem csupán a galéria hirtelen csöndje és szokásos budapesti belmagassága, de az Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész tizenöt rézkarca és nyolc fainstallációja által teremtett atmoszféra is hozzájárul.
Orosz István: Könyvtár
Egy másik irodalmi hős, Alessandro Baricco Novecentoja a nagyváros végtelenségével állítja szembe az ember végtelenségét. Azt írja az író, az ember belső világa olyan végtelenség, amelyet fel lehet fogni. Bár Orosz István, műalkotásainak végtelen nézőpontjával vagy nézőponttalanságával mindent megtesz, hogy a befogadó folyamatos kudarcélmények nyomán, éppen saját végességének felismerése által szembesüljön végtelenségével: nem tud mindent az irányítása alatt tartani.
Anamorfózis, falak, boltívek, oszlopok, önmagukba forduló végtelennek tűnő épületelemek és formák mindent elkövetnek azért, hogy a látogató szeme, bármilyen szögből nézzen is a képekre, ne találjon nyugvópontra. Ám e szemkápráztató trükkök céljukat ez esetben mégsem érik el, hiszen a kompozíciók formai ihletettsége inkább magába vonó, semmint fárasztó, elijesztő. A művész mesterien kombinálja az épített világot és élő világot, mint állandó viszonyítási pontot, különösképpen a Hiány IV., Könyvtár, Rinocérosz I., Rinocérosz II. és Château-Château című rézkarcaiban.
Orosz István: Rinocérosz I.
Az épített és romfalak a levegőben úsznak, réseik közül fű kandikál ki; a mauzóleum-szerű építmény oszlopai közül vagy éppen mögül rinocérosz figyel, és minél messzebbről nézünk vele farkasszemet, annál eldönthetetlenebb, hogy ő uralja terét, vagy a tér zárta őt rabságba.
A Könyvtár ablakában a férfialak elgondolkodva könyököl az ablakpárkányon, mit sem törődve azzal, hogy lába alatt a talaj semmiképp sem látszik stabilnak, és hogy feje fölött az épület architektúrája egyszerűen kirekesztette őt. Az én napom, a te napod című rézkarc az egyetlen olyan alkotása a kiállításnak, amely az épületrészt nem teljes egészében láttatja, és amelyben a tér szokatlan láttatásán kívül az idő is központi szerepet kap: két, különböző időt mutató napóra jár egy épület oldalfalába ágyazva.
Orosz István: Az én napom, a te napod
Paradoxon, hogy éppen az embert mindennap körülvevő épített tér elemeinek különös kompozíciója képes arra, hogy a szemlélőt egy pillanat alatt kizökkentse a kényelmi zónájából és elvezesse ahhoz a megállapításhoz, hogy ezek a műalkotások bizony kicsúsznak a tudat irányítása alól. Orosz István virtuozitása egy lépcsőfokkal még tovább vezet: kiállítása olyan atmoszférát teremt, hogy a látogató belenyugszik ebbe a kudarcba.
Novecento azért nem lépett ki soha a mások által igazinak vélt életbe, mert nem látta, hogy hol a vége; nem úgy volt végtelen számára a világ, mint ahogy az ember világa az. Három lépcsőfok a számára érthetetlen végtelenséget választhatta volna el tőle, ebben a galériában pedig úgy a rézkarc lépcsőfokok, mint az emeletre vezetők, egy új, belső, felfedezetlen világot mutatnak be, de semmiképp sem irányított perspektívából.
Az ünnepre várakozó látogató így búcsúztatta - 2011. december 21-én – a képeken keresztül váratlanul saját, belső világába pillantva - Alice-ként és Novecento-ként - a Forrás Galéria jól sikerült Orosz István kiállítását – és persze egy végére ért újabb évet is.
www.forrasgaleria.hu
Forrás Galéria
Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész kiállítása
2011. november 28 - 2011. december 21.
