A politikai költészet, mint elméleti és nagyon is gyakorlatias probléma újabb gondolatmenetekre csábít.
Látszólag spontán módon („Én most például, ha már egyszer megkérdeztek, ezt mondanám”), de elgondolkodtatóan és mélyenszántóan. S a látszat ellenére nagyon is politikus – ha tetszik, s tudom, ez neki nem fog tetszeni, ideologikus – módon. A helyzet az, hogy rengeteg kérdést, néhány aggályt is ébresztett bennem a szöveg, s természetesen – à
Lássuk először is ezt a mélyen szántást. Az esztéta nem riad vissza attól, hogy egy meghatározást fabrikáljon, azon melegében a politikai költészetről. Irigylem bátorságáért. Így hangzik munkadefiníciója: „'A politikai költészet a mindenkori közösség számára az éppen itt és most adott helyzetet teszi szóvá, mégpedig minél közvetlenebb eszközökkel, azaz minél kevésbé elvontabban, tehát minél pontosabban, akár minél indulatosabban néven nevezve azt, amiről beszél (ha már egyszer valamiről beszél).'” Vegyük szemügyre, mi áll ebben a meghatározásban. Itt van mindjárt az első probléma: ez a költészet szerinte az „itt és most adott” helyzetet „teszi szóvá”. Tehát se múlt, se jövő nem számít. Az utópia pedig nem politikai költészet. De legfontosabb kérdésem: vagyis a politikai költészet kibeszél saját világából? Akkor a posztmodern (szöveg)vers eleve nem tud politikai költészet lenni? Vagy hogyan kezelje a gyakorlat (és az elmélet) ezt az itt és most-hoz kötöttséget?
Példákat is hoz e verstípus beszédmódjára, Petőfitől és Adytól – olyan idézeteket, melyek maguk is bőven hangozhatnak áthallásos szövegekként. S ennyiben az általában tündérien apolitikus BS mintha maga is politikai indulatokról adna, persze reflektáltan, hírt. Aztán Illyés – na és Petri is ott van a favoritok(?), paradigmatikus esetek (?) között.
Minden szempontból Petri a befutó BS-nél. Láthatólag az ő költészetideálja áll legközelebb BS ízléséhez, és –visszafelé olvasva a szöveget, bizony mintha az ő költészete ihlette volna BS munkadefinícióját. Amelyből így aztán kimaradhat Vörösmarty sok verse is (indulata van, de látomásos, nem elég pontos, nem mindig nevez néven), vagy Tompa A madár, fiaihoz című fontos verse például. Vagy a török világban, kuruc korban keletkezett, képes beszéddel írt versek.
Egyáltalán: ez a minél közvetlenebb hang, mint kritérium két szempontból is bajos. Egyrészt azért, mert nem veszi figyelembe, hogy a politikai költészet sokszor épp akkor vált erőssé a magyar kultúrában, amikor nem lehetett, egyáltalán nem szabadott a költőnek politikáról beszélni. Amikor tehát a megjelenés feltétele valamifajta képes beszéd volt. De a megszólalás így is fontos volt, és az esztétikai hatásuk mellett nyilvánvaló politikai jelentőséggel is bírtak az ilyen jelképekben beszélő versek. Ilyen szempontból az ötvenes-hatvanas évek politikai költészete élesen megkülönböztetendő a hetvenes-nyolcvanas évekével, amikor az aczéli kultúrpolitika sokkal finomabban osztotta meg az irodalmi nyilvánosságot, mint korábban a Rákosi-korszak.
Másrészt mert akár hogy is forgatom, esztétikai előírásként hangzik e tétel. Azt sugallja, hogy csak a közvetlenebbül beszélő vers juthat be a politikai költészet elitklubjába. De vajon mért lenne ez így? Mért bírna nagyobb értékkel a politikai költészet szempontjából a közvetlen beszéd? Ez valamifajta prózaiság igényét jelenti, és a lírai képalkotás kontrolljaként látszik működni. (Van még egy értelmezési lehetőség: az, hogy BS értelmezésében a politikai elválik a metafizikaitól, a spirituálistól, akár a teológiaitól. De lássuk be, ez sem szükségszerű szembeállítás. Hisz nyilván nem csak a huszadik században alkottak politikai költészetet – sőt, a huszadik században is létezik érvényes metafizikus politikai költészet, például a lengyeleknél.)
Csak azzal tudom magyarázni a szerző közvetlenség-igényét a fenti meghatározásban, hogy BS a szamizdatos költészet, azon belül is Petri felől fogalmazza meg definícióját. Megvallom, Petri (politikai) költészete mindig is imponált nekem. Ám nem tartom szerencsésnek, Sanyi – elnézést, hogy itt, szembefordulok az elemzett szerzővel, stílust is, ígéretet is törve kicsit, de ha egy tanári szobában tanítunk, mit tudom én, több, mint 10 éve, meg kell tennem -, hogy Petrit kijátszod Nagy László ellen. Nem csak azért, mert Károlyi Csabával az élen, elég sokan megkérdőjelezik Petri politikai költészetének esztétikai időtállóságát – én nem osztom ezt a kételyt, de hasonlónak találom a Nagy Lászlóval kapcsolatos aggályokhoz – ami meg nem azt jelenti, hogy aggálytalannak tartanám Nagy László költészetét esztétikailag. Hanem azért, mert akaratlanul is a népi-urbánus vita sínjére tereled ez által a vitát, ami talán nem lenne szerencsés – különösképp nem itt és most, ebben a helyzetben, amikor – mint teljes joggal írod is – „kiteljesednek szemünk előtt a - már nem is annyira újsütetű - magyar demokráciánk egyre aggasztóbb szövődményekkel járó gyermekbetegségei”. Petri minden szinten elnyeri tetszésedet, Nagy Lászlót pedig a kicsit komolytalannak tartott „kozmoszba derülés” költészetébe utalod (miközben korábban a költészetet te magad nevezed kozmikusnak, elfogadom, lehet, hogy ironikusan (?)).
Elek Tibor felvetéseit magát sem tartod elég komolynak, s hogy – dolgozatod retorikájából fakadólag vele szemben is - inkább Nagy Gergely leírását tartod követendőnek, ez maga is bizonyos fokig ideologikus töltetűvé fordítja írásodat. Persze felvethető, hogy lehet-e politikai költészetről gondolkodni, vitatkozni politikai állásfoglalás, pontos, az itt és most adott helyzetre való akár indulatos utalás nélkül. Ez meg ahhoz a kérdéshez vezet el, hogy vajon definíciód nem fordítható-e át a politikai költészetről való vitatkozás definíciójává? Mégpedig a következő módon: a politikai költészetről való vitatkozás, mint minden politikailag érintett beszéd „a mindenkori közösség számára az éppen itt és most adott helyzetet teszi szóvá, mégpedig minél közvetlenebb eszközökkel, azaz minél kevésbé elvontabban, tehát minél pontosabban, akár minél indulatosabban néven nevezve azt, amiről beszél (ha már egyszer valamiről beszél)”. Ami meg a maga részéről ahhoz a kérdéshez utal minket tovább, hogy vajon ez a definíció mennyiben specifikusan költői, vagyis hogy sikerül-e elválasztania az általad „a közügyekre vonatkozó (meggyőző, befolyásoló vagy éppen uszító) szónoklat”-nak nevezett beszédmódot a szintén általad említett közéleti tárgyú (szabadságelvű, tudniillik alternatív olvasói gyönyörforrást fakasztó) költészet”-től. (Csak zárójelben, mért nem lehet a közéleti tárgyú költészet mondjuk hagyományelvű, vagy közösségelvű? Itt meghatározásod bizonyos fokig megint ideologikussá válik.)
Végül ezt a kétosztatú képet, melyet a Nagy-Petri szembeállítás tételez, Az Elek-Nagy Gergely szembeállítás viszi tovább, a Kemény-Térey páros szembefordítása teljesíti ki. Igaz, talán e felosztás merevségétől magad is megijedhettél, s aztán a Nyakkendő című Kemény-versre való utalással oldani próbálod a szembenállás dogmatikusságát. Meg az is igaz, hogy írod, e különbségtétel nem jelent értékkülönbséget, de még is csak fura, hogy megtagadod a politikai költemény címkét attól a verstől, amely az egész vitát elindította.
Szóval én úgy látom, ez a kétségtelenül létezett két hagyományt ismét egymással szembeállító beszédmód nem jó irányba vezet. Persze értem, hogy a megkülönböztetések révén tudunk előre jutni az elemzésben. S azt is értem, hogy szándékod szerint esztétikai a megkülönböztetés, nem ideologikus. De abban a pillanatban, amint felosztásaid politikai (értsd ideológiai, szekértábori) módon (is) dekódolhatóak, vigyáznod kellene. Ha nem vagy elég óvatos, az a veszély fenyeget ugyanis, hogy nagyon unalmas régi viták mentén lehet csak megvívni a mostani vitát is, ráadásul az esztétikai szempontot alárendelve az esztétikán kívülinek, például az aktualitás-igény, a közvetlen beszéd követelménye révén.
Lehet, hogy most engem is kicsit magával ragadott a vita pátosza (remélem, nem indulata), de próbálok nem a kozmoszba derülni! Csak érvelni próbálok, mert úgy gondolom, nekünk irodalmároknak, különös szó, "esztétáknak", feladatunk egymás gondolatait is továbbgondolni, ha úgy érezzük, fontos, akkor vitatkozó érveinket is megfogalmazni. Teszem mindezt telve aggodalommal, hogy az érvek vitája ne váljon, mint annyiszor, annyi vita, hiábavaló személyeskedéssé! Amit a jelen esetben szerencsére a barátság, s hogy elég régóta ismerjük egymás nézeteit, kizár.
Épp ezért vissza a harmadik személyű beszédmódba! A befejező paragrafusban tett megkülönböztetés politikai és hazafias költészet között, számomra megint csak kérdéses. Lehet ugyanis, hogy van nem hazafias politikai költészet, de nem hiszem, hogy létezik nem politikai jellegű hazafias költészet. Tehát szerintem Kemény verse még BS definíciója szerint is politikai költészet – igaz, költészet, ha tetszik, dal, s talán nem próbál kellőképp prózai lenni. De ez a közvetlenség igény, mint mondtam, szerintem problémás a definíció kritériumai között. S Kemény verséről az sem állítható, hogy pontatlan, hogy nem az itt és most-ot írja le, hogy ne lenne indulatos – ha már beszél.
És összefoglalóként. BS cikkének érdeme az, hogy nagyon gyakorlatias módon próbál eljárni, kirakja az asztalra a lapjait, és próbál megértő, inkluzív, toleráns, stb. lenni. (lásd Illyés beemelését, Kányádi, Baka említését, Keménnyel kapcsolatos distinkcióját). Ez nem lebecsülendő, mert ilyen erények nélkül valószínűleg nem lehet, vagy ha lehet, sem érdemes vitatkozni (itt és most, ebben a helyzetben) a politikai költészetről. Ám ami ennél sokkal fontosabb: alapkérdéseket vet fel – vajon a közösség helyzete témája lehet a költészetnek, hogyan különböztessünk politikai retorika és politikai költészet között, mit jelent a pontosság – vagy akár az indulatosság – a politikai költészetben. S ezek a témák eddig nem jelentek meg a mainstream irodalomelméletben – és kritikában sem. Persze a vita egésze is épp ezért üdítő.
Végezetül, tartozom azzal, hogy saját lapjaimat kiterítsem. Szerintem a politikai költészet mint műfaj akkor értelmezhető, ha elfogadjuk, hogy a költészetnek van közösségi felelőssége, a közösségre vonatkozó, sőt a közösségnek szóló mondandója. Ilyen értelemben akkor értelmezhető: ha elfogadjuk, hogy van nemzeti (értsd magyar nyelvű, s a magyar nyelven beszélőknek, a magyar kultúrában felnevelteknek szóló) költészet. Továbbá a politikai költészet nem olyasmi, amit egy definícióval körbe tudunk keríteni, annak érdekében, hogy valakit beemelhessünk, valakit meg kint tartsunk a karámokon. Hanem, szerintem magyar nyelven írva a politikai költészet mintegy szükségszerű feladat – legalábbis mindmáig az volt, s amíg végleg el nem tűnik a politika, vagyis a közös dolgaink intézése és az azokról folytatott vita, az is marad.
S hogy milyen az én politikai költészeti ideálom? A világirodalomban talán leginkább a lengyelek tetszenek nekem (Herbert, Milosz), no és a köznyelvhez közel álló, józan észre apelláló, de érzékien képszerű angolszász hagyomány (Shakespeare, Eliot, Stevens), idehaza pedig a csöndesebb beszédű, megfontoltabb és árnyaltabb nyelvet használó, időnként akár gyávábbnak is titulálható, de aztán annál felkavaróbb politikai líra (a Kufsteint megjárt Kazinczy, Kölcsey, Arany, Babits, Radnóti). És persze fontosnak tartom az úgynevezett határon túli irodalom ilyen irányait, a transzilvanizmus költőitől, Székely János-Sütő generációján át, Hervayn-Szilágyi Domokoson túl Farkas Árpádékig, s aztán egész a legfiatalabbakig, mondjuk Orbán János Dénesékig. A Délvidéken például Tolnai Ottó és Domonkos István körét. És persze ott van a nyugati magyar irodalom, a Párizsi Magyar Műhellyel, vagy a nemrég meghalt Csokits Jánossal.
Mindazok fontosak tehát számomra, akik végül sosem haboztak – bocsánat a nagy szóért, de a magyar politikai (és) költői hagyományról szólva ez szerintem megkerülhetetlen, ha óvatosan is kell épp ezért bánni az ilyesmivel – felvállalni, s ha kell, kritizálni is a nemzeti hagyományokat.
