NOVÁK ALEXANDRA
Heves vita alakult ki az Ernst Múzeumban Németh Ilona: Dilemma című kiállítása kapcsán. A január 8-án tartott pódiumbeszélgetés (mely egyben a finisszázs is volt) azonban éppen annyira volt rendhagyó, mint maga a kiállítás. Hiszen a tárlat ideje alatt, az elmúlt másfél hónapban a kiállítótér üresen maradt…
Történt ugyanis, hogy Németh Ilona, dunaszerdahelyi képzőművész, még 2010-ben kapott felkérést egy kiállításra, az Ernst Múzeumtól. Az alkotó egy olyan installációt álmodott meg, amelynek középpontjában Heller Ágnes nagymamája állt volna, ő volt ugyanis az első nő az országban, aki tanulhatott az egyetemen, bár elég „különleges” körülmények között (pl.: paravánnal elválasztva a férfi hallgatóktól). Sok szempontból fontos téma, Németh pedig a Ludwigban látható posztfeminista műveivel már ismerős lehet a hazai közönség előtt.
Tehát elviekben minden adott lett volna egy izgalmas kérdéseket felvető kiállításhoz, de akkor miért a feltételes mód? Nos, mivel az eredeti ötlet ebben a formában nem valósult meg, mégpedig azért nem, mert a tárlatot megelőzően tört ki az a „filozófusbotrány”, amelynek kapcsán Heller neve is felmerült. Közben az a Gulyás Gábor, aki kis mértékben szintén érintve volt az ügyben, pályázat nélkül a Műcsarnok igazgatója lett. Ráadásul a kiállítás eredetei kurátora, Páldi Lívia, időközben távozott a múzeumtól. Ezeknek az eseményeknek a tükrében pedig Némethben megfogalmazódott a dilemma: kiállítani vagy sem. Hiszen a feljelentésekkel egy időben nyílt volna a tárlat, így a politika az eredeti témáról elterelte volna a figyelmet. Az alkotó szerint egyenesen ellehetetlenítette azt, de nem akart megfutamodni sem. Így – a tárlat tervezett idejében – maradt a múzeum előtérében két videó, amelyeken Németh a benne megfogalmazódó kérdésekről, problémákról és a megoldhatatlan dilemmáról beszél; a lezárt múzeumi térről, a nem-kiállítás esztétikájáról. Ezek lettek volna a január 8-án rendezett beszélgetés tervezett témái is, ami kezdetben még tarthatónak is tűnt. A művész és a kurátor – Készman József – mellett a meghívottak között volt Bálint Mónika szociológus, Bordács Andrea esztéta és Rieder Gábor művészettörténész.
Azonban, ahogy a nem-kiállítás folyamatának gyakorlati kérdéseire terelődött a szó, ezen belül is az intézmény és a művész közti párbeszédre vagy annak hiányára, a megjelentek körében komoly ellenétek merültek föl. Az így kialakult vita miatt pedig a beszélgetés is más irányt vett, és a már-már klasszikus művészetelméleti kérdések helyett a művész és az őt „befogadó” intézmény határaira, lehetőségeire terelődött a figyelem. Készman a múzeum képviselőjeként állt (ült) az egyik oldalon, míg a másik fél, de inkább felek, a közönség soraiban ülő szakértők közül kerültek ki, némileg háttérbe szorítva a meghívott vendégeket. Kérdés ugyanis, hogy az intézmény, jelen esetben a Műcsarnok mit tehet akkor, ha a művész nem teljesíti valamilyen okból kifolyólag azt, amit tőle elvártak. A beszélgetés végére körvonalazódott, hogy Németh számára a kommunikáció hiánya jelentette a legtöbb problémát. Azt is nehezményezte, hogy a múzeum igazgatója a kiállítás idejére (vagy helyette) tervezett beszélgetések résztvevőinek személyéről némileg egyoldalú döntéseket hozott. Készman pedig az intézmény oldaláról látta ugyanazokat a kérdéseket, így főként arra hívta fel a figyelmet, hogy egy múzeumnak mennyi mindennel kell számolnia egy-egy kiállítás kapcsán. A résztvevők közül Baglyas Erika például megemlítette, hogy a múzeum kedvezményes áron volt látogatható ez idő alatt, ez pedig szerinte az intézmény részéről egyfajta degradációnak is tekinthető. Készman válasza szerint sok esetben a látogató fejével is gondolkodni kell, jelesül a jegy árának meghatározásakor. Ebben az esetben például, hogy mi az az összeg, amit a múzeum előcsarnokában levetített két videóért nem „sajnál” az érdeklődő kiadni. Németh ugyanakkor megjegyezte, hogy az ő szándéka az lett volna, hogy a kiállítás ebben a formában ingyenes legyen.
A megjelentek közül talán Szőke Annamária tudta legkevésbé fékezni indulatait. Megállapítása szerint Németh döntése azt kellett volna, hogy elősegítse, hogy akár a videókat megnéző egyénben, de akár a múzeumot mint intézményt irányítókban is tudatosuljanak a DILEMMÁK. A művészettörténész megemlítette, hogy ez a nem-tárlat akár kiváló alkalom is lehetett volna arra, hogy az intézmény dolgozói összeüljenek és megbeszéljék, vagy inkább kibeszéljék a bennük megfogalmazódó dilemmákat. Hadas Miklós szociológus volt az egyetlen (talán), aki nehezményezte, hogy az eredeti kiállítás végül nem valósult meg, mert szerinte egy felvidéki magyar nő (s itt hangsúly esett a kifejezés mindhárom tagjára) szempontjai az eredeti koncepció kapcsán további fontos kérdésekhez vezethettek volna el a mai társadalmat illetően is. Németh azonban hozzáfűzte, hogy a jelenleg még csak fejben létező művet a közeljövőben Kassán tervezi megvalósítani.
A beszélgetés végül nem indított el „palotaforradalmat”, és a másnapi sajtó sem ettől volt hangos, mégis valami történt az Ernst Múzeumban ezen a vasárnap délutánon. Egymásnak ellenfeszülő állítások kereszttüzében kirajzolódott, hogy azokban a kérdésekben, ahol két, vagy akár még több fél van jelen (lásd intézmény – művész – látogató) mindenkinek megvannak a maga a dilemmái, érdekei, elvárásai. Ezek egymással való kibékítése pedig sokszor lehetetlen, de törekedni lehet rá, kezdetnek például az is elég, ha beszélünk róla, már ha egyáltalán lehet, hiszen Baglyas Erika azt is felvetette, hogy talán hiányzik az a „nyelv”, amellyel erről beszélni lehetne. Mindenesetre, ha a nyelv esetleg hiányzik is hozzá, a résztvevők erős elkötelezettsége, és a szándék megléte már elég lehet a következő fokhoz a képzeletbeli létrán, ami legközelebb talán egy kevésbé feszült hangulatú, és ezért talán gyümölcsözőbb beszélgetést is eredményezhet.
