Miben áll a mai törökök titka?
Nem éppen tipikus önreklám ez. De hatásos. A modern Törökországot megteremtő Kemal Atatürkről elnevezett reptéren hatalmas poszteren Dali köszönti az áramló utas hadat. Nem a Topkapi rejtélyes Háremével, nem a Kék Mecset, titokzatos kék atmoszférájával, sem a Nagy Bazár a maga ezernyi árujával és megannyi hétpróbás árusával. Egy külföldi, egy idegen a turistacsalogató, egy európai, egy hipermodern festő, egy bűnös lelkű keresztény. Sokat elárul e tény arról, milyen messzire jutott Törökország az európaiakhoz fűződő szeretlek-gyűlöllek viszonyában.
Salvador Dali láthatólag népszerű a majd 15 milliós világvárosban, mely három kontinens határán fekve egymással vetélkedő világokat köt össze.
Az elképesztő gazdagság és a rongyos szegénység szoros együttélése még a harmadik világot idézi – de a kiállítás, melyen többek között a mester Dante Isteni színjátékához készített illusztrációit csodálhatják meg az érdeklődők, már a nyugati kultúra mély behatásáról tanúskodik.
Ráadásul alig néhány éve egy másik egyetem is előrukkolt egy Dali válogatással. Az a Sabanci Egyetem, mely meghívónk volt Isztambulban.
Egy tanulatlan török milliárdos alapította, aki 2004-ben, halála évében a világ 147. leggazdagabb embere volt. És gazdagsága nem merült ki az élet élvezetében – láthatóan igénye volt arra is a kiváló tehetségű üzletembernek, hogy a kultúra területén is jelet hagyjon maga után. Az egyetem campusa, amelyet a kilencvenes években alapított, már az ázsiai oldalon található, s leginkább egy luxus lakóparkhoz hasonlít kívülről. Belülről pedig lenyűgözi a látogatót a professzionalitás, amely az építészeti megoldásoktól a tanári kar kiválasztásáig minden részletre kiterjed.
Törökországban csak néhány napot töltöttünk – néhány pázmányos diák, holland és orosz társaival, s néhányan, egyetemi oktatók. Az Európai Unióról szóló két, nemzetközi diákcsapat által végzett kutatási témán dolgoztunk: azt vizsgáltuk, mit tehet az Unió a vallások és nem vallásos közösségek közötti dialógus erősítéséért, s hogy miként járulhat hozzá a történelem egy európai identitás kialakításához.
Kiváló előadásokat tartottak török és holland kollégáim – én magam is megpróbáltam a saját nézőpontomat megosztani velük. Ám a legmeggyőzőbb érv az interkulturális párbeszédre maga az élő valóság: a lüktető és hagyományőrző világváros megismerése volt.
Törökországot ugyanis csakugyan megfertőzte a nyugati kultúra. Miközben szíve egyik pitvarában őrzi saját hagyományát, a másik pitvarában már a nyugati lélek ütött fészket. Ahogy a város egyik fele Ázsiában, a másik fele Európában terpeszkedik, úgy képes több kultúrára egyszerre vetni szemét az egykori ottomán birodalom mai utóda. Más-más módon, és nyilván nem problémátlanul, de példát adva Európának, s saját hátországának is.
