Kultúra és Kritika

Amikor a két huszonéves alkotótárs – Dér Ásia, filmesként és Gerőcs Péter (http://www.gerocspeter.hu/ ) esztétaként, de inkább irodalmárként – minden különösebb görcs nélkül a Mészöly-jelenség nyomába szegődött, valószínűleg nem tudták, hogy mire vállalkoznak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vagy mi lehet a hatása a filmjüknek, ha jól sikerül, és képes lesz hatást is kiváltani (jól sikerült). Szerintem az volt vállalkozásuk természetes kockázata, hogy megbolygatják azt a nyolcvanas években kialakult status quót, amely a kortárs magyar irodalom pillanatnyi kánonját is meghatározza, és aminek az alapja épp Mészöly tekintélyének megkérdőjelezhetetlensége, sőt tulajdonképp bizonyos értelemben tárgyalhatatlansága is.

 

Mielőtt még bárki kánonrombolást vélelmezve fenti tételmondatom mögött, sietnék leszögezni: nem állítom, hogy bárki tiltotta volna a Mészöly körüli kurkászást. Egyáltalán nem. Csak azt gondolom, hogy a róla való nem-beszéd olyan elidegenítő jégpáncéllá alakult az életmű körül, amelyet most egyetlen mozdulattal sikerült áttörnie az alkotópárosnak.

 

Próbálok még tovább pontosítani. Azok az írók, akik megszólalnak ebben a – hangsúlyozzuk: szép, mert egyszerű, nem művészkedő, nem filozofáló, nem tabudöntögető, egyszerűen kíváncsi – filmben, ma a hazai szépirodalmi prózakánon csúcsait jelentik. Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Kukorelly Endre, Márton László, Nádas Péter, Pályi András. Elég erős névsor, ismerjük el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nos, hogy őket szóra tudták bírni a filmesek, mégpedig alapelkötelezettségükről – mert ismétlem, így-vagy-úgy Mészölyhöz kapcsolódni, ez identitáskérdés volt számukra –, ez magában is érdem. De a dolognak nem pusztán a hatástörténet rekonstruálása szempontjából van jelentősége. Persze nem mellékes, hogy hogyan tudja kisegíteni a filmművészet eszközeivel egy portrédokumentumfilm a kortárs irodalomtörténetet. S e tekintetben nyilván leckét ad még azoknak a kiváló irodalomtörténészeknek is (Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László), akik szintén joggal szólalnak meg e közegben, hisz maguk is fontos szerepet játszottak Mészöly (és az új prózanyelv) kanonizációjában. Leckét, mert a kortárs irodalomtörténet sem tudta letenni a maga összegző művét e korszakról. (Ahogy fontos kiegészítéseket fűz a kibontakozó történethez Móser Zoltán és Szigeti László is, kicsit távolabbról a történetek gócpontjától, és Ablonczy Anna és Varga Katalina, női szemmel, tényleg privát megszólalókként.)

 

De van még valami, amiről szót kell ejtenünk a privátmészöly kapcsán. A Dér-Gerőcs páros ugyanis nem tabukat döntöget, és főleg nem öncélúan. Ennél fontosabb, ami történik: saját irodalomképüknek (s talán egy új generációs beállítódásnak) adnak hangot és képet. Mert hogy a képek – legalábbis itt és most – nem hazudnak. A nyolcvanas évek nagy nemzedékének filmben felsorakoztatott képviselői saját magukról és saját irodalomképükről adnak látletet. Szavaik, kalandozó tekintetük, gesztusaik nem annyira Mészölyről, mint inkább saját magukról árulkodnak. Az alkotópáros pedig ezt felmutatva annak lehetőségét teremti meg, hogy egy új irodalomfelfogás is artikulálódhasson. Hogy 2012-ben túllépjünk a nyolcvanas évek – mára bizony megkopott – kanonikus konszenzusán.

 

E tekintetben különösképp fontosnak látszik számomra, hogy – a film természetéből (is) kifolyólag – az alkotópáros egy alaknak eredt a nyomába. Nem szövegekkel pepecselnek – a dokumentáló kamera az ilyesmit nem engedi meg. Hanem egy élő embert, egy minden ízében lélegző hőst, s azon keresztül persze egy mítoszt is próbálnak megidézni. Ezzel pedig épp arra tudnak rávilágítani, hogy az úgynevezett szövegirodalom sem jelenti a szerző halálát. Épp ellenkezőleg: a szerző feltámadását teszi szükségessé. Talán valami ilyesmire utal az a Mészöly-idézet, melyet a film kísérőjeként használnak: „Éppen most tehetünk úgy, mintha élne, és a nyomozásunkkal ölhetjük meg annyira, hogy ne fogjon rajta a halál.” Nyilvánvaló retorikussággal azt mondhatjuk, rituális gyilkosság ez a film, a hatásiszony tanításának értelmében. Újabb bizonyíték arra, hogy – ismét metaforikusan értem, amit mondok – minden nemzedéknek elődein átgázolva nyílik meg az út – hogy hová, az már rajtuk (is) múlik. A Dér-Gerőcs páros persze nem kegyetlen, csak természetes módon érdeklődő. Ami kamerájuk előtt történik, az részben saját szándékaiktól is független: elmúlik egy irodalomtörténeti pillanat, ami szomorú is, de reményt is ad, hogy ezzel valami új kezdődhet.