Pár napja Miskolc belvárosában sétáltam, sütött a nap, és egész jó volt a kedvem, ám gondolataim fel-alá rohangásztak, ahogy mindig is szoktak. Amint egyik lábam a másik után tettem, és figyeltem a hangulatos sétálóutca régi épületeit, egy elegáns kapu elé érkeztem, mely úgy látszott, vezet valahova. Vezetett is: az út végén egy nagyon régi, fekete-fehér épület állt, rajta a felirat azt hirdette, Rick kávézója, vagyis amerikai eredetiben egy kis szájöblögetéssel "riksz káfee".
Sétálós idő volt, egyáltalán nem fekete-fehér kávézóban üldögélős, de a kíváncsiság valahogy vitt befelé az ajtón, és szinte észre se vettem, már nyomtam is le a kilincset. Elsötétült a tér, aztán zene csendült, zongorás és ódivatú hegedűs, egy vérbeli néger énekes hangja zengte be monoban a teret, és egyszerre ott volt körülöttem az elfeledett, csak erre a napra megnyílt kávézó minden vendégével, árnyékával és hangulatával. Körbenéztem. Szóval ez lenne az a hely, ahova annyi ember menekült a nélkülözések elől, ahol annyi érző lélek keresett menedéket a háborús robbantgatások alatt, és ahova annyi nő vitte el beteljesületlen szerelmét? De: ez nem csak egy lerobbant szórakozóhely, ez Rick kávézója, és ahogy megjött maga a házigazda is, ahogy beszélni kezdett, körbejárt a vendégek között, egyszerre elfelejtettem, hogy az én világom valójában színes, elfelejtem, hogy nekem nincsenek ide kötődő emlékeim, rohangáló gondolataim megnyugodtak, és egészen otthonosan éreztem magam. Olyan hangulat lengett körül, mely igazán ritkán szűrődik át a digitális gépérzelmek között, és olyan embereket láttam, akik ugyanúgy éreztek és hasonlóan szerettek volna boldogulni, mint Én, Te, és a teljesség igénye nélkül talán Ő is - 70 évvel később, a 21. században. Szeret, vagy nem, nem szeret. Igen: őt. Nem, nem is: téged.
A Miskolci Cinefesten ismét moziba került a készítésének hetvenedik évfordulóját ünneplő Casablanca. Ez a tény valakinek nosztalgikus zsebkendő gyűrögetésre adhat okot, valaki csak legyint, hogy "mi ez a vacak?", nekem pedig elsőre egy úgynevezett "muszáj-szeretni-film" felemlegetését jelenti, melynek érdemeit elismerem, de sosem furakodott a meghatározó mozgóképes élményeim közé. Egészen eddig. Mert bizony moziban megnézni a film képkockánként felújított változatát olyan élmény, melyre egyáltalán nem számítottam: lenyűgöző és megható. Nagyvásznon nézve a nagyfelbontású képeket, a mesterien retusált és ragyogó fényekben úszó beállításokat valahogy egész más dimenzióba repíti a filmet. A Casablanca igazi otthona még mindig a vetítőterem rejtélyes sötétje, és az a közeg, ahol egyszerre legalább száz ember nézi némán és elérzékenyülve, ahogy Humphrey Bogart (Rick) az "As time goes by" dallamaival kísérve visszaemlékezik a szerelem boldog perceire. Bizony, ma, a 21. században is nevetünk, könnyezünk, és drukkolunk a szerelem diadalának, bár tudjuk jól, a végén nem győzhet. És igen, csodálatos hallani és látni a porrá hamvadt sztárokat, a nagyszerű hollywoodi mesterek munkáját, amit megőrzött nekünk a technika – teljes pompájában.
Halk "áh", amikor először pillantjuk meg Bogart ráncos szemeit, egy "ó", mikor Ingrid Bergman belép a kávézóba, egy sóhaj, mikor végre megtörténik a csók, és pár könnycsepp, amikor végül felszáll a repülő. Aztán szólt a taps. Igen, tapsolt a közönség, elsősorban annak a rendezőnek, akit úgy hívnak, Kertész Mihály, és aki miatt kihúztuk magunkat, és ismét büszke érzés volt magyarnak lenni. A Casablanca pedig valóban időtlen klasszikus – köszönet érte a Cinefestnek, mely kétség kívül a legigényesebb magyar filmfesztivál.
Szövényi-Lux Balázs
