Az „előző éra” kultúrája velünk van, utólag próbáljuk felfejteni az akkor csak sejtett valóságot, a titkos összefüggések láncolatát. Még akkor is (vagy csak így igazán?) izgalmas a közelmúlt történelme, ha nekünk ’80-asoknak a rendszerváltás, és az azt megelőző időszak már csak elbeszélések, könyvek, dalszövegek, a nagymama konyhája, stb. alapján összerakható valóság.
Olyannyira velünk van, hogy a témához kapcsolódóan több program is kínálkozik időről időre: facebookon jön a meghívás a punk magyarországi definíciójáról és annak változásairól szóló előadásra, már hetek óta meg akarom nézni az Ellenkultúra a ’80-as években címet viselő Bp. Szabó György plakátgyűjteményéből való válogatást, és nem is olyan régen adták ki Szőnyei Tamás Titkos írás – Állambiztonság és irodalmi élet 1956–1990 című könyvét.
A Pázmány Esztétika és Politológia Tanszéke közös beszélgetésén pedig három emblematikus személyiség mesélt élményeiről: Kulin Ferenc, a legendás Mozgó Világ egykori főszerkesztője, a Kölcseyt elemző irodalomtörténész, Antall József közeli munkatársa, Kukorelly Endre író, szerkesztő, az LMP korábbi országgyűlési képviselője, és Wehner Tibor író, művészettörténész, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészeti főosztálya egykori vezetője, a köztéri szobrászat kritikusa. Hörcher Ferenc moderátorként működött közre, és első kérdése azt firtatta, mikor találkoztak először „a hatalommal”. Kukorelly mint ludovikás katonatiszt fia, - mint mondta -eleve abba nőtt bele, hogy vannak „ők”, és „mi”, majd elmesélte testvére pályaválasztási esetét: mikor is a pszichológia szakra szóló jelentkezési lapját körömnyi darabokra tépte, miután tudatosult benne, hogy biztosan nem fogják felvenni. Wehner Tibor írói pályája feladásának történetét teszi e mellé, feleleveníti a folyóiratoktól jövő megalázó válaszokat. Kulin pedig hosszan beszél a Mozgó Világ szerepéről, hiszen sokáig az volt a rendszerellenes irodalom platformja. Aztán kiderül, hogy is volt ez lehetséges: a ’70-es években, amikor külföldi hitelekről tárgyalt a kormány, ezt az orgánumot mutogatták, mint a szólásszabadság bizonyítékát… Kukorelly ezt az időszakot a legkilátástalanabb időszakként jelöli meg, hiszen ekkor már nincsenek meg az ’50-es években még eleven emlékek a korábbi időszakról, és az egész korszakot a reménytelenség jellemzi. Szentjóby Tamás Kentaur című filmjét ajánlja: "Itt aztán fű nem terem!”...
Kulin olyan kényes, személyes döntését is megosztja, miért is lépett be a pártba: hogy végre abba hagyják a zaklatását. Orosz-magyar szakosként végzett az egyetemen, amikor ügynöki munkára kérték fel, amire nemet mondott, viszont mikor vidéken elkezdett tanítani, folyamatosan zaklatták a legkülönfélébb indokokkal. Egykori tanszékvezetőjétől kért tanácsot, aki a belépést javasolta, ami jó megoldásnak tűnt, hiszen ez tette lehetővé azt is, hogy a Mozgó Világ főszerkesztője legyen, ami pedig fontos szerepet töltött be.
Sok mindenről esik még szó, végül az is kiderül, milyen képet őriznek Aczélról. Wehner Tibor azt, amikor az "nagy ideológus", már nem kultuszminiszterként „meglátogatta”: az ajtóban állva végigpásztázta szentendrei galériájukat, aminek a fala tele volt Wahorn, ef Zámbó, Bernáth(y) Sándor, feLugossy stb. képeivel, majd hátat fordított, és kiment. Kulin elmeséli, majd Kukorelly kérlelésére be is mutatja, hogy szokta egy-egy Aczélnál tett látogatása után őt utánozva elmesélni szerkesztőtársainak a történteket, aminek következménye az lett, hogy a következő alkalommal erre utalva kezdte a mondandóját a politikus, hiszen minden be volt kamerázva...
Mindez adalék, mozaikdarabkák egy korrajzhoz, melyet élővé és érdekessé a személyes elbeszélés tehet.
