Egy művész feltámasztott néhány szentet, csak azért, hogy testüket még egyszer olyan kínzásoknak tegye ki, amilyeneket fennmaradt ábrázolások szerint egykor szenvedhettek. A kiválasztott szentek pedig ezt is tűrik. Egy képzőművész határátlépő kísérletei a szentséggel a National Galleryben.
Nem tudtam, mi ez a hosszú sor a National Gallery központi termében. Tudtam, hogy a britek perverz módon szeretik a sorban állást, de csak másodszori visszatérésemkor szántam rá magam, hogy beálljak a sorba. Rendhagyó módon egy kortárs képzőművész alkotásait mutatta be az egyébként kizárólag a múlt relikviáira szakosodott Nemzeti Galéria. Igaz, ezek az alkotások is több szálon kötődtek a múzeum anyagához.
Michael Landy (1963) a kilencvenes évek brit képzőművészetét meghatározó Young British Artists csoport tagjaként vált ismertté. Ő volt az, aki híres Break Down című akciója (2001) keretei között, melyet egy elhagyott C&A területén szervezett, a bevásárló utcaként ismert Oxford Streeten, minden tulajdonát képező tárgyat tételesen elpusztított.
Landytől tehát soha nem volt idegen a bátor, vakmerő, határátlépő művészet. Épp ellenkezőleg, ahogy a YBA többi tagjai is (például Damien Hirst vagy Landy párja, Gillian Wearing), a művészet nála is sokkoló erejű, épp azért, mert csak így fog tudni elgondolkodtatni egy olyan világban, amely elárasztja tudatunkat erőteljes impulzusaival.
Landy 2008 óta a Királyi Akadémia tagja lett, majd a Nemzeti Galéria házi alkotója. Ez a pozíció igencsak izgalmas lehetőség, egyben nyilván kihívás is a művész számára – a művészettörténet kincstárában kell alkotnia, az európai kultúra legnagyobb műveinek környezetében.
Egy ilyen közeg sokféle hatást kiválthat a művészben. Égig emelheti, vagy a porba sújthatja. Landyt leginkább szerénységre intette. Kezdetektől világos volt számomra, hogy nem tudok a közelükbe sem férkőzni, vallja abban a portréfilmben, amely a kiállítás születésének folyamatát kíséri végig. Erről eleve lemondtam hát.
Landy sokáig nem csinált mást, csak nézte a képeket, s a képeket néző látogatókat. Időnként elkezdett rajzolni, azokat a képeket, amelyek valamiért megfogták. Aztán lassan összegyűlt egy nagy halom vázlat, másolat, melyeket átnézve elcsodálkozott, hogy főként szenvedő szenteket ábrázoló képekről készültek. Így, ilyen öntudatlanul született a Saints Alive című kiállítás anyagának ötlete.
De mi ebben az ötlet? Hisz szentek képmását másolni önmagában nem hangzik túlságosan izgalmas vállalásnak. Nos Landy ötlete a következő: vegyük néhány ismert szent (Jeromos, Ferenc, Alexandriai Szent Katalin) néhány ismert ábrázolását (Botticelli, Crivelli, Pintoricchio).
Emeljük ki meghatározó motívumaikat, testrészeiket, azokból készítsünk hatalmas, mozgó szobrokat, melyekbe építsünk jó látható módon olyan gépi elemeket, melyek mozgatásukat végzik, s tegyük őket a látogatók által gombnyomás segítségével mozgathatóvá. Ezek a kinetikus szobrok ráadásul legyenek úgy megszerkesztve, hogy gombnyomásra végrehajtott mozgásukkal zajt csapnak, zörögnek, dübörögnek és csikorognak, és valóságos kínt tudjanak okozni az ábrázolt szentnek. Az eredmény: Szent Jeromos egy gombnyomásra kővel kezdi ütni a mellkasát, Szent Tamás pedig kinyújtott mutatóujjával bök bele Jézus sebébe.
Sokkoló művek, ha tetszik megrendítőek. Mi mérjük a szenvedést hőseinkre. Persze, csak ha megnyomjuk a gombot. Ha viszont nem tesszük, halottak maradnak szentjeink. Lehetetlen helyzet, így vagy úgy, a bűn elől nincs menekvés. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy játékos ötlet? Hiszen a kinetikus szobrok korábbi nagy korszakára emlékeztet, a modernizmus hőskorára. Tehát két értelemben is a múlttal szembesít: klasszikus festmények kinetikus feldolgozásai ezek, a múlt és a modernitás összekapcsolásai, az utókor ironikus távlatából.
De mindezeken, tehát játékon, zajon, sokkoláson túl megérezhetünk valamit a szentek közelségéből. A hatalmas szobrok bumfordi esetlegessége sem fedi el a tényt, hogy egykor élt emberek szenvedésével szembesülünk. A művész pedig láthatóan teljes egzisztenciájával vett részt a projektben: a falakon látható hatalmas kollázsokon a fájdalmak kimerítő katalógusát adja, mint egy képeskönyv, vagy anatómiai atlasz. A szenvedésről a rákbetegségen átesett művész első kézből szerzett tapasztalatai azonban nem csupán elborzasztóak: az aprólékos gonddal dolgozó, középkori mesterembereket idéző feldolgozásmód épp a szenvedések rajzán keresztül képes megjeleníteni szeretett szentjeinek szentségét – azt az erőt, amelyet hitük adott nekik, s melynek segítségével a szenvedést is meg tudták szelídíteni. Így végső soron még sem a kínt visszük magunkkal a kiállításról, hanem a művész szemének és kezének munkájából újra születő szentség élményét, vagy egyszerűbben szólva, valami ismeretlen eredetű, hitben fogant, éltető szeretet-kovászt.
Michael Landy: Saints Alive, National Gallery, London, 2013 május 24. - november 24.