Modor Bálint beszámolója Nádas Péter estjéről

Besarasodik a bakancsom, ahogy a szakadó esőben gyors léptekkel sétálok végig a Pozsonyi úton a Jászai Mari téri villamos-megálló felé. Nádas Péter olvas fel a PIM-ben. Késésben vagyok. Zavar a sietségem. Még nem tudom, hogy a bakancsai alapján elmesélt élettörténet-forgácsok közül az egyik visszavezet majd ide a Pozsonyi útra, méghozzá a háború utáni Pozsonyira. Az utcán hatalmas vihar tombol, mint a Párhuzamos történetek egyik fejezetében, jut eszembe már a villamoson, ahogy felnézek az Oktogonnál arra a régi házra, melyben még tíz oldalon keresztül csak csöng a telefon, melyet az otthonlévő asszonyok közül senki sem akar felvenni.

Az est apropóját Nádas ajándéka jelenti, mely a fotóiból ad egy reprezentatív válogatást a múzeumnak. A fotók ott csoportosulnak akkurátus rendben, poros, fehér dobozokban a háttérben. E. Csorba Csilla az intézmény főigazgatója nyitja meg az estét, röviden beszámolva a másik, a fotós Nádas Péterről, akit a nagyközönség itt Budapesten leginkább a tavalyi PIM-es kiállításról ismerhet. Idén nem kapunk kiállítást a múzeumtól, helyette a jobban ismert, az író Nádas enged bepillantást készülő memoárjába. Előbb még aláírják a nagyközönség előtt is az átadásról szóló szerződést, mely az író szerint „rettenetesen ünnepélyes papírra van nyomtatva” .

Aztán Bazsányi Sándor az „alkalmanként Nádas prózájával foglalkozó” irodalmár állva olvassa fel az esszéjét Nádas fotóiról, amelynek Egy botcsinálta kurátor emlékei[1] címet adta. Kezében enyhén remegnek a papírok, amelyek egy gémkapoccsal vannak összefogva, míg olvas az őt a szürkéskék szemével szemüvegén keresztül figyelő író fotográfusról az őt hasonlóképpen figyelő írónak és a közönségnek, észre se veszem, hogy nem tudom levenni szemem a szemüvegéről, amelyet mikor kiment, levett és olvasás közben végig a kezében hintáztat. A kezében, melyről esszéjéből megtudjuk, hogy zsíros, épp ugyanúgy, mint minden emberi kéz. A fotós ezért ezeket a kezeket, hiába voltak megmosva, csak egy kesztyűn keresztül engedi közel az ő tiszta fényképeihez, melyek „mintha a zsíros ujjról, pontosabban a zsíros ujjú emberről, az önnön koszosságától, esetlegességétől és hibázékonyságától szabadulni képtelen emberről szólnának, és mintha éppen a tagadhatatlanul tökéletlen emberi életvalóság természeti és társadalmi összetevőinek kínálnának valamiféle megváltáspótlékot.” És amikor ehhez az összetett mondathoz ér, szövege vége felé egy pillanatra megbicsaklik a hangja a mondat bonyolultságának súlya alatt. Bazsányi Sándor után Fejérvári Zsolt adja elő csellón Zbinden  B A C H hangokkal variáló Hommage J. S. Bach című művét.

Nádas kimegy az asztalhoz, leül. Leteszi a mappáját, kinyitja, kiveszi belőle a papírokat, ráhelyezi a mappára, majd egy akkurátus mozdulattal megigazítja a papírhalmot. „A túlélő tudata, ez lesz a címe, vagy inkább A túlélő elméje” és belekezd az olvasásba. Még itt is javítja a szövegét.[2] Nem minden író tudja jól felolvasni a szövegét, de Nádas pontosan érzi a közönség előtt is saját írását, s halkított hangjával lassan bensőségessé teszi az Irodalmi Múzeum rettenetesen ünnepélyes terét. Majd egy órán át olvas fel. Kalandozik az élettörténetében, melyet épp a bakancsai alapján rendez el, mert akinek nem volt bakancsa, azt nem igen tudta megmenteni a szigorú Raoul Wallenberg. Elkalauzol ’56 októberébe, amikor szintén bakancs nélkül találja magát, mint a háború végén. Aztán átvezet minket a Pozsonyi úti villamos zsibongó világába.

Mellettem egy kicsit arrébb egy idős pár ül, úgy Nádas-korúak lehetnek. Az öregasszony szigorú arccal néz maga elé, mely kevésbé szigorúságáról, sokkal inkább figyelmének feszítettségéről árulkodik. Ennél a résznél lassan elkezd bólogatni és mintha ebben a bólogatásban megenyhülne figyelmének szigorúsága. Testének változása emlékezteti az enyémet a benne rejlő feszültségre és önkéntelenül én is egy kényelmesebb pozícióra váltva, kinyújtom bakancsos lábam.

„És aztán így végeérhetetlenül” - zárja le felolvasását az író. Úgy érzem, még szívesen hallgatnám. Nagy újdonságot nem hordoznak a mondatai, témái már jól ismertek, mégis jó hallgatni ismerős mondatokkal elmondott új történeteket a korához képest fiatalos Nádas Péter hangján.

Nádas Péter estje

Petőfi Irodalmi Múzeum

2013. október 16.